Kedd este, zárás után egy kis részt megnyitottak a Fővárosi Állat- és Növénykertben, hogy barátai és tisztelői Lang Györgyire emlékezhessenek május 20-án. A Katona József Színház sajtófőnöke, Györgyi barátja, Kazimir Annamari az alábbi sorokat tervezte elmondani, de ahogy ő fogalmaz, „az erőm is elhagyott és talán túl hosszú is lett volna”. Közösségi oldalán viszont megosztotta Velünk. Az engedélyével közöljük írását.

Gyászhír Gyirgyikének

Hosszú, méltósággal viselt betegség után barátai és családja körében, 66 éves korában elhunyt Lang Györgyi.” Nabazdmeg! mondanád és röhögnénk, főleg az elhunyt meg a méltósággal viselt fordulaton. Hozzátennénk, hogy természetesen váratlan hirtelenséggel. Azt viszont én teszem hozzá, hogy ráadásul nem is méltósággal viselted, hanem vidáman, derűsen, de leginkább tudomást sem vettél róla, magyarul leszartad a betegségeidet, ami sokkal több és váratlanabb.

Egészségesebb voltál, mint itt legtöbbünk, akiknek hálistennek semmi komoly szervi baja nincs – vagy csak még nem tudunk róla:) -, de biztos vagyok benne, hogy egy megfázás miatt többet panaszkodunk, mint Te egész életedben.Annyira mindig csak az élettel foglalkoztál, hogy szerintem kicsit még most is meg vagy lepődve, hogy meghaltál.

Mindenesetre a halálhíredet, a biztonság kedvéért még aznap átküldtem messengeren. Nehogy lemaradj róla.

Szóval, igen, volt nekünk egy ilyen Gyászhír Gyirgyikének rovatunk. Ami azt jelentette, hogy mindig elküldtük egymásnak, ha megtudtuk, hogy meghalt valaki. Akár ismertük, akár nem.

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik csodás amerikai utazásunk során egy barátunk (a Kuti), tájékoztatásul elküldte Györgyinek egy ismerős halálhírét, ami elütés okán Gyászhír Gyirgyikének címszóval érkezett meg. Hát ezen sajnos – a hír komolysága ellenére – hosszan kellett gurulnunk a nevetéstől. Innentől maradt velünk a Gyirgyike megszólítás, kettőnk között pedig ez az úgynevezett halálozási rovat.

Azt szerettük a legjobban, amikor egy-egy 90 vagy 100 éves emberről írták, hogy váratlan hirtelenséggel hunyt el. „Jaj. Dehát még csecsemő volt, előtte állt az egész élet!”, mondtuk ilyenkor. Nem tudom, mindez mennyire tűnik morbidnak, de azt hiszem, hogy akik igazán ismerték őt, azok nincsenek meglepve. És, hogy miért pont ezt mesélem el róla; azért, mert szerintem mindent elmond arról, ahogyan Györgyi az élethez állt.

Nem tudnám felsorolni és idő sem lenne rá, hogy mi mindent tanultam tőle, miben változtam, amíg családom helyett családommá vált, de az egyik biztosan az, hogy MINDENEN szabad és kell is nevetni. Igen. Mindenen. Hogy bármit fel lehet fogni humorral is. Különösen azokat a dolgokat, amiktől félünk. Így a halált, vagy a betegségeket például nagyon nagyon ki lehet és ki kell nevetni. Hogy semmit nem szabad túl komolyan venni. Se magunkat, se a nehézségeket. Úgyis elmúlik. Minden. Az öröm, de a fájdalom is.

Borzasztó közhelyes, de igaz: a leghitelesebb képviselője voltál az örök gyerekeknek, akik számára az élet egy gigantikus játszótér. Sokszor vettem Neked, és Marinak is játékboltban ajándékot és általában ezek voltak a legsikerültebb meglepetések. Valójában mindig is egy földre szállt – na jó, inkább földre zuhant Buddhának láttalak.

Most meg talán azon röhögsz, hogy miért hozzád beszélek egyes szám második személyben. Vicces, hogy a megemlékezéseden is facebook bejegyzéseket olvasott fel a csodálatos Fullajtár Andrea és Göndör Laci. Ezeken is sokat nevettünk. Mármint nem pont ezeken, amiket Rólad írtak, hanem azon az egyre gyakoribb, varázslatos jelenségen, amikor egy halott facebookon oldalán közvetlenül kívánják neki, hogy nyugodjon békében. Na. Hát ezeket imádtuk. Olyan 21. századi, igazi elmebaj.

Persze az is lehet, hogy most mégsem nevetsz, hanem meghat, ha látod – láttad tegnap is – ezt a hatalmas szeretet, ami körülvesz, vagy, ha érzed, hogy mennyire hiányzol nekünk. Mert igen, nagy volt a szád – oké, mondjam nyugodtan, hogy a pofád – szóval nagy volt a pofád, de bárhogyan is próbáltad álcázni, belül igenis törékeny voltál. 12 évvel ezelőtt jó kis üzletet kötöttünk mi ketten. Te nevetni én pedig sírni tanítottalak, kimutatni az érzéseidet. Belátni, hogy még egy kaktusznak, vagy egy sündisznónak sem kell mindig azonnal szúrnia. Hogy időnként gyengének, vagy sebezhetőnek mutatni magad éppenhogy az erődről szól, nem pedig a gyengeségről.

Szókimondó cinizmusod, összetéveszthetetlen, gyilkos, és tűpontos humorod soha nem jelentett felszínességet. Igazi mély és érző volt az a rohadt nagy szíved, amivel oly sokunkat felszabadítottál, emberként, nőként, mindenhogyan. Amivel bármilyen helyzetben és körülmény között a szabadságot hirdetted. Az emberi jogokat és az állatok jogait. (Kivéve mezei poloskák, legyek, pókok, tücskök és bogarak – velük hadilábon álltál.)

Szóval a páncélod mögött igenis érzékeny volt a szíved, amivel kiszínezted az életünket és amivel a szüleim után igazi gondoskodó, amolyan őrző-védő szeretettel öleltél körbe. Te aztan tenyleg mindent megtettél, hogy ez az ország egy élhetőbb hely legyen. Háát, nem igazan lett az, de ez tényleg nem rajtad múlt. Legendás gátlástalanságoddal sokunknál sok mindent elértél, nálam például még azt is, hogy – ha nem is könnyen, de – ma már ki merem mondani: a lányok is szoktak kakilni.

Szeretem, hogy imádott Kulkáddal együtt, Apunál tanultál a főiskolán és, hogy éppen annyira rajongtad őt, ahogyan én. Szeretem, hogy kapocs voltál a múltam és a jelenem között. Szeretem, hogy annyit jártunk együtt színházba és néha még az is előfordult, hogy nem aludtál el. Boldog vagyok és kivételezettnek érzem magam, amiért az életed része lehettem.

Köszönöm a barátaidnak, a tánckarnak, az öreg kutyáidnak, a madaraidnak, a kaktuszaidnak, a hűtőmágneseidnek, a teheneidnek, a kóláknak és a családodnak: Marinak, Sárinak, Évának és Dominikának hogy befogadtatok és Veletek együtt csinálhattam végig ezt az utazást.

És végül köszönöm, köszönjük Gumimacinak és a nyugdíjas Matyi vizslájának, hogy Olga kutyánk csodás új gazdára és társra talált. Jójó, tudom, tegyek ide egy vödröt, hogy abba folyjon a nyál. Teszek, de akkor is elmondom itt mindenki előtt, hogy örökké szeretlek Gyirgyikém.

Kazimir Annamari