Keres Emil Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Radnóti Színház egykori igazgatója 1925. július 9-én született Szombathelyen és 2016. április 1-jén hunyt el Budapesten.

„Hirtelen növésű, beteges, rossz étkű kislegény voltam, s allergiás asztmám lehetett; a családban ez sajnos öröklődik. Volt, amikor az iskolából kimaradtam. ´Bözsi, add ide ezt a gyereket! ´, kért el anyámtól nagyanyám, aki el is vitt Jákra, ahol mindig rendbe jöttem. Értett hozzám. Percenként dugott a számba valamit. Amikor a malacokat ment etetni, hozott nekem zsíros kenyeret; ha látom, hogy szürcsölik (ez tetszett nekem) a malacok a moslékot, hátha megjön az étvágyam. Meg is gyógyultam” – mesélte egy interjúban Kozma Gábornak.

Élete legelső, meghatározó színházi élménye a szombathelyi múzeum nagytermében bemutatott Erdélyi Mihály Sárga pitykés közlegénye volt:
„Főiskolás koromban Kovács András filmrendező volt a kollégium igazgatója, ő és a társai arra kérték a hallgatókat, meséljük el, hogyan kerültünk kapcsolatba a színházzal, mi tette ránk legelőször a legnagyobb hatást? Azt nem mondták, hogy szakmai szempontból… Amikor kiböktem Erdélyi nevét, azt hitték, hülyéskedek. Holott valószínűleg tényleg akkor ´moccanhatott meg´ bennem valamilyen átöröklött vonzódás a színház iránt. Elragadtatással figyeltem. S aztán egyszer beállított hozzám – már Szolnokon voltam igazgató – Szalma Sándor, az Erdélyi-darab főszereplője. Gyerekszemmel gyönyörű, szép férfi volt; énekel, szerelmes, minden, ami egy gyerek számára újdonság. A szerelem kimondódik… Közli a titkárom, hogy Szalma Sándor keres, én pedig: ´kérem, hogy azonnal engedje be!´. Bejött egy megrokkant öregember. Elmeséltem, hogy ő volt az első, aki meghódított az alakításával s mi történt bennem. Először azt hitte, viccelek. Aztán soroltam az akkori társulat tagjainak a nevét. Mondtam, bármikor jön, le van szerződtetve, amíg én vezetem a színházat. Végül Pécsen maradt” – fejtette ki Keres Emil.

„Szombathelyen, a főtéren laktunk, amit akkortájt Szentháromság térnek hívtak. A második szomszédban volt a katolikus legénykör, amelynek a színjátszó csoportjában kezdtem el statisztálni. Merthogy tele voltam teátrummal kapcsolatos ambícióval, meg voltam részegülve a színház közelségétől. Nyaranta rendeztek ünnepi heteket látványos műsorokkal, kulturális programokkal. Föllépett a legénykör színjátszó csoportja is, én meg ott lábatlankodtam. Nekem már gyerekként zöldre volt állítva a színházi szemafor. Az apai nagyapám egyébként komédiás volt” – mesélte egykor Keres Emil. „100 éve írta a gotthárdi sajtó”, ez a címe egy blokknak (Gotthárdi Hírek – 1997 augusztusa, főszerkesztő Szilágyi József), amelyben ez olvasható Keres Emil nagypapájáról (civil neve Kreisler Egbert volt).

„Egyszer volt egy iskolák közötti, Ki mit tud-hoz hasonló verseny. A döntőt a szombathelyi Kovács Szálló tükörtermében tartották. A belépőjegy ötven fillérbe került, ami nagyon nagy pénz volt; igaz, kakaót és egy brióst is kaptunk, mint nézők. Én ugyanis nem neveztem be, de kíváncsi voltam a szereplőkre. Volt ének, hangszerszóló, tánc.

Kellner József, magas, jóképű férfi, tanárember vezette a döntőt. (Színészként többször is meghívtak Kaposvárra, a városi könyvtárba, amelynek Kellner nevezetű igazgatója volt, a szakma doyenje. Az egyik előadóestem utáni beszélgetéskor megemlítettem neki Kellner József nevét. Kiderült, a testvére volt; a Don-kanyarban halt meg…) Kellner József elkövette azt a szakmai hibát – nem gondolt arra, hogy ennek következménye is lesz –, hogy bejelentette, a helyszínen is lehet jelentkezni. Eszembe nem jutott volna, hogy benevezzek. Nem is voltam úgy öltözve. Aranyos, szép ruhákban voltak a szereplők. Én meg pipaszár lábaimmal, rövidnadrágban ültem, és hallatlanul izgatottan néztem a műsorszámokat. S most jön a váratlan fordulat. Az utcánkban lakott egy fiú, Prisznyák György (az utca ´átka´ volt); fölírta egy papírosra a nevemet és odaküldte Kellner Józsefhez, aki pedig: ´van itt egy jelentkező ´. Úgy indultam el, mint akit kivégezni visznek. Remegő lábakkal, eszméletlenül. Magas dobogó volt. Fölértem. Körülnéztem. És akkor történt a csoda! Először éreztem életemben biztonságban magamat. S elkezdtem szerepelni. Amit tudtam, mindent elmondtam.

Az ijedelem átváltozott olyan érzéssé, mintha fölkértek volna, hogy szerepeljek. Petőfi-verseket mondtam, aztán már saját átköltésben szavaltam azokat. Amikor már kifogytam a repertoáromból, népdalgyűjtő könyvecskéből tanult verseket, dalszövegeket adtam elő. A hatás kimondhatatlan volt; nem engedtek le. A végén már nem tudtam, hogy mit csináljak; nagyanyám a kezembe adott egy egérrágta füzetecskét, valami helybeli fűzfapoétának a kötete lehetett, mert ilyen versek voltak benne:

´A Perintben apró halak vannak, Szombathelyen szép utcák vannak… A múltkor, hogy szafaládét ettem, véghetetlen egészséges lettem, azt kérdezték, hol kapni és kinél, azt mondták, hogy az Ederhofer cégnél”.

Erre azt hitték, mintha ez az egész meg lett volna előre szervezve. Csudákat! A véletlenek egybejátszása folytán ült ott a cég vezetője, aki elrohant, majd a kollégái tálcán szalámit, kolbászt hoztak. Ruháskosárban vittük el az ajándékot. A zsűritől egy nagy desszertet kaptam. A Prisznyák szaladt az apámért: ´Árpi bácsi, tessék jönni!´. Az meg megijedt, hogy valami nagy baj van. És ekkor történt, hogy azt mondta, legyél színész édes kisfiam, én nem lehettem az…” – fogalmazott egy interjúban Keres Emil.

A színiakadémián Básti Lajos (1911-1977) Kossuth-díjas színész közölte vele: ilyen – vasi – tájszólással soha nem lesz belőle színész. (Utóbb sokszor játszottak együtt, személyes és művészi barátság szövődött közöttük.) Aztán Keres Emil igenis megmutatta…

A kérdésre, vajon miből merített erőt, azt felelte: „Meg fog lepődni: félelemből. Hogy elvesztem a hitem valamiben. Meggyőződésem volt, hogy nekem keresnivalóm van itt. Sohasem merült fel bennem, hogy bármilyen más foglalkozást találnék magamnak. Tulajdonképpen gyávaságból lettem bátor. Nagyon féltem. Mentem a Múzeum körúton, ott van egy antikvárium, megtaláltam egy gyógypedagógiai egyetemi jegyzetet, volt egy logopédiai része ennek és ott olvastam Bárczy Gusztáv (1890-1964) orvosnak, gyógypedagógusnak a nevét. Utána eljártam a Gyógypedagógia Tanárképző Főiskolára. Nagy Adorján, aki a színi akadémián a professzorom volt, nem mondta el nekem, hogy tud erről. Ugyanis a baráti köréhez tartoztak a gyógypedagógusok. Később nagyon jóba lettünk; a tanársegédje lettem.”

A Magyar Néphadsereg Színházában kezdte pályáját, majd 1951-1954-ben a Nemzeti Színház tagja volt. 1954-56-ban a szolnoki Szigligeti, 1961-től a Jókai, majd a Thália Színház művésze. 1973-1985 között a Radnóti Színpad igazgatója és színésze, valamint a Színházművészek Szövetsége előadóművész tagozatának elnöke volt. A Radnóti Színház társulatának 1985 óta volt tagja.

Keres Emil jellegzetes orgánumával kiváló és népszerű versmondó színész volt. A színpadon elsősorban klasszikus és modern darabok karakterszerepeit játszotta el, a figurát általában távolságtartóan, intellektuális hűvösséggel formálta meg.

Filmszínészként ő játszotta a falura utazó újságírót Fábri Zoltán Húsz óra című filmjében. Szerepelt Simó Sándor Szemüvegesek című filmjében, és játszott egészen az elmúlt évekig, például ő volt a főszereplője Rohonyi Gábor Konyec – Az utolsó csekk a pohárban című, 2007-es filmjének. Utoljára Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című, Tar Sándor életéről szóló filmjében volt a vásznon látható.

Azt írták egyszer róla: „Nem állítom, hogy Keresnek olyan forradalmi, gyújtóhangulatú estjei voltak, mint például Mensáros Lászlónak, vagy Latinovits Zoltánnak, rezignáltabb, magába fordulóbb és meggondoltabb volt náluk, de az ő közvetítésével is életre keltek, hatottak a versek jól és szépen tudta formálni a szavakat, mondatokat, és feszült csendeket is képes volt teremteni.”

1951-ben és 1963-ban Jászai Mari-díjjal, 1965-ben Kossuth-díjjal, 1974-ben érdemes, 1985-ben kiváló művész címmel tüntették ki.

Idős korára a buddhizmus is fontossá vált a számára. Utolsó szerepe Schnitzler, Anatol és a nők című darabjában az öreg hűséges inas, Franz volt. A Radnóti színház halála után így írt róla: „Búcsúzunk Emil bácsitól, akinek hórihorgas alakja, okos szeme, kedves mosolya kitörölhetetlenül él bennünk tovább – a játékában megbújó óvó szeretet, lényeglátó bölcsesség, mely őt magát is jellemezte nagyon fog nekünk hiányozni…”

Forrás: MTI, Színház Online, Fortepan, Újságmúzeum, Vaol.hu