Súgó, író, rendező, bábszínész, drámainstruktor – Kolozsi Angéla igen nagy ívet járt be a színházi pályáján: az elmúlt húsz évben több mint 80 előadásban dolgozott, 40 szövegkönyvet írt, emellett megjelent három mesekönyve a Pozsonyi Pagony Kiadónál. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház tagjával a színházcsinálás felelősségéről, a régi mesterekről és a jövőbeni munkáiról is beszélgettünk. 

Mi volt az első bábszínházas élményed?

Kisiskolásként az Urbán Gyula rendezte Odüsszeusz, a tengerek vándora című előadást láttam az Állami Bábszínházban, amit ma már Budapest Bábszínházként ismerhetünk. Emlékszem, lenyűgözött, különösen az a jelenet maradt meg, amikor Odüsszeusz az árbóchoz kötöztette magát, hogy hallhassa a szirének énekét. Így utólag visszagondolva, azt hiszem, akkor még sokkal inkább a sztori hatott rám, nem a színházi forma – bár utóbbinak kétségkívül része volt abban, hogy a történet ennyire megfogott. 

Mennyire volt egyenes utad a bábszínház felé? Mindig tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

Sosem gondoltam, hogy valaha bábszínházzal fogok foglalkozni: színész szerettem volna lenni, „igazi” – anyám szerint hároméves korom óta. Amikor az első bábszínész osztály indult a Színművészetin, én akkor felvételiztem színész szakra először. Voltak ismerőseim, akik eleve bábszínésznek jelentkeztek, én meg azt gondoltam: szegények! Persze az égvilágon semmit nem tudtam a műfajról, az volt a fejemben, amit erről nálunk a legtöbben gondolnak: ez valami paravános gyerekműfaj, amiben kesztyűs állatfigurák cukiskodnak és olykor megszólítják a gyerekeket…

Végül azért döntöttem a bábszínészet mellett, mert abban bíztam, hogy ott biztos utam lesz, és majd a Budapest Bábszínházból mehetek nyugdíjba. Ma már elhűlve emlékszem vissza az akkori tévképzeteimre: például a sikertelen színművészetis felvételik után azt gondoltam, hogy én sosem lehetek jó színész, bábszínésznek viszont biztos elég leszek, takar a paraván… Mintha a bábszínház valami elcsökevényesedett ága lenne a színházművészetnek! Őrület, hogy milyen korlátoltan gondolkodtam akkoriban erről a műfajról! 

Ezt a gondolkodást bizonyára hamar megváltoztatta a BB képzése. Hogyan épült fel a tanterv, milyen lehetőségeket nyitott meg előtted?

Esti iskola volt, dolgozó emberek voltunk az osztálytársaimmal: hét eleji délutánok, hétközepi esték és teljes szombatok teltek tanulással, három éven át. Bábtechnikában gyakorlatilag ugyanazt a képzést kaptuk, mint a velünk párhuzamosan működő egyetemi osztály: féléveken át tanultuk a kesztyűs- és a pálcás báb, a marionett, az árnyjáték, a feketeszínház alapjait. Tanultunk beszédtechnikát, művészi beszédet, volt hangképzésünk, pantomim- és táncóráink, és persze bábszínészmesterség és színészmesterség óránk is. A stúdió elvégzése után valamennyien helyet kaptunk a Budapest Bábszínházban, de nekem a leendő színészi feladataim mellett a súgó-ügyelői munkáimat is folytatni kellett volna. Ebből nem kértem. Elküldtem a vizsgaanyagaimat a Mesebolt Bábszínháznak és a Ciróka Bábszínháznak, és nagy örömömre mindkét hely szívesen fogadott. Végül Kecskemét mellett döntöttem.

Visszakanyarodnék még kicsit a képzéshez: kiket tartasz a legnagyobb mestereidnek?

Lengyel Páltól kaptam azokat az alapokat, amikre a mai napig építek. Elképesztő, hogy két félév heti néhány órája (körülbelül ennyit tanított bennünket), hogy képes végigkísérni az embert évtizedeken át! Az első félévben pár perces, zenés etűdöket kellett készítenünk a legkülönfélébb bábtechnikákkal: miniben tanította meg a színházcsinálás fortélyait. Azt, hogy ha az ember színpadra akar állítani valamit, tök mindegy, hogy az a valami három perc vagy három felvonás, mindenekelőtt legyen mondanivalója és az tartson valahonnan valahova.

Az ember persze mindig igazságtalan és hálátlan, amikor kiemel egy-két nevet azok közül, akiknek kézzelfogható szaktudást köszönhet. Kovács Mariannától a kesztyűs báb alapjait tanulhattuk meg: ez később az összes további technika alapját is képezte. Előadások előtt a mai napig Thirring Viola tanárnő beszédtechnikai gyakorlataival melegítek be.  A bábstúdió előtt, két évig Földessy Margithoz jártam – neki is rengeteget köszönhetek és sose mondom.

Néhány éve a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakára is jártál. Ez mit adott hozzá a már meglévő bábos tudásodhoz?

A bábos tudásomhoz nem sokat, viszont olyan emberekkel találkozhattam és dolgozhattam, akikkel a drámainstruktor szak nélkül sosem hozott volna össze a színházi élet. Sorstársak voltunk: olyan színészek, akik a munkájuk mellett még egy diploma megszerzésére is vállalkoztak. A gyakorlati vizsgákat megelőző együttélős hetek kovácsoltak ebből a rendkívül vegyes társaságból (fővárosi és vidéki, köszínházas és független, báb-, operett- és alternatív színészekből) igazi közösséget. Ennek az iskolának – a remek elméleti órák mellett – azt hiszem, ez volt a legnagyobb hozadéka: hogy a legkülönfélébb műfajban működő színészeket hozta össze közös jelenetekre, közös gondolkodásra, színházcsinálásra, olykor egészen nagyszerű pillanatokra. Maradandónak bizonyult néhány itt kötött barátság; akadt, akivel közös munkában később újra találkoztunk.

Később te magad is tanítottál itt az egyetemen. Hogyan készültél a tanításra, mit tartottál legfontosabbnak átadni?

A legjobban talán azt, ami a bunraku technikában a legizgalmasabb: a mozgató és a mozgatott együttes jelenlétének és viszonyának lehetőségeit. Mit jelent báb és bábos egymáshoz képest, hogyan kell függetleníteni – tehát miközben színészként is jelen vagyok, úgy mozgatni a bábot, mintha tőlem teljesen függetlenül létezne -; mi történik, ha a bábos kilép a bábja mögül és interakcióba lép a vele, hogyan hatnak egymásra; mi történik, ha egy másik bábos lép a térbe egy másik bábbal… A töredékét sem tudtam megvalósítani annak, amit elképzeltem, de talán sikerült elindítanom bizonyos folyamatokat. Például született olyan szólóelőadás, ami az én vizsgámra készített etűdből nőtte ki magát. De azt is nagyon fontosnak éreztem átadni, mit jelent az, ha a bábszínész „csak” másod- vagy harmadmozgató. Őrületes alázatot, odafigyelést, a kollégákra és a bábra hangolódás maximumát követeli a színésztől. Jólesőek a visszajelzések, hogy mindez átment, és mindig meghatódom, ha látom egy-egy volt tanítványomat szépen működni ezzel a bábtechnikával. 

Rengeteg szerepkörben dolgoztál már: voltál súgó, színész, rendező, író… 

Nagyon nehéz szétszálazni ezeket a szerepköröket, mert a bábstúdiótól fogva a színészet mellett valahogy az írás is és a rendezés is mindig jelen volt. Először a bábstúdiós műhelymunkák miatt. Később, a Griff Bábszínházban, Kovács Géza igazgató szorgalmazta, hogy a színészek önállóan is készítsenek előadásokat. Amikor 2006-ban intézményfüggetlen lettem, a frissen alakult Tintaló Társulás tagjai, Sipos Kati és Sisak Péter fogadtak be kétszemélyes társulatukba. Hat éven át állandó munkatársuk voltam, ez idő alatt négy színházi előadást állítottunk színpadra. Ezekben az években mi hárman lefedtük egy komplett vidéki bábszínházi társulat minden tevékenységi körét, szükségszerűen kellett írni és rendezni – Kati és Peti észrevételeitől és biztos ízlésétől kísérve. Ez a fajta műhelymunka legalább annyit acélozott a működésemen, mint annak idején Lengyel Pál kurzusai: Kati és Peti személyében mestereket és barátokat kaptam. 

Az írást szabadidőmben önszórakoztatásból, fantáziafejlesztésből is igyekeztem gyakorolni: az ismerőseimmel, barátaimmal meséket rendeltettem a Facebook-on. Aztán egy nap a Hepp Trupp (Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó családi bábszínháza) úgy rendelt mesét, hogy azt rögtön színpadra is szerették volna állítani: ez lett a Bódog és Szomorilla című előadásunk, ami hasonló műhelymunkával jött létre, mint annak idején a Tintaló Társulás színházi előadásai. Azt hiszem, alapvetően nekem ez az alkotói folyamat fekszik igazán: amikor emberek az előadásukért hajlandóak akár heteken át sülve-főve együtt lenni: próba után együtt főzni, folyamatosan az adott anyagon agyalni, újratervezni, átstrukturálni, és a próbaidőtől függetlenül is kipróbálni, működnek-e az új ötletek. Intézményes keretek között készített előadások esetén ilyesmire ritkán van lehetőség, de ez is előfordulhat. Ahogy például a tatabányai Jászai Mari Színháznak rendezett Kutyafül, macskakő, egérút című, Pálfi Katával közösen írt előadásunk esetében. Én az ilyen próbafolyamatokért vagyok ezen a pályán. 

Milyen könnyen váltasz a rendezői-színészi-írói attitűd, gondolkodásmód között? Mennyire dolgozol másképpen egyik vagy másik pozícióban?

Rendezőként színészből gondolkodom. Íróként – legalábbis kezdetben, most már talán kevésbé – rendezőből gondolkodtam: kitaláltam előre játékokat akkor is, ha nem én voltam a készülő produkció rendezője, miközben nem átallottam színészi gesztusokat is beleírni a szövegbe. A kezdeti írásaim tele voltak utasításokkal: emlékszem, amikor A rút kiskacsa olvasópróbájára utaztunk Veres András rendezővel, a Szombathelyig tartó vonatút harmada azzal telt, hogy kivettük a példányból az instrukcióimat. Mostanra ez már talán nem annyira jellemző. Hogy színészként miként gondolkodom –erre jelen pillanatban elég nehéz válaszolni, mert a mögöttem lévő nyolc évben csupán öt előadásban játszottam, tehát ezen a téren alig-alig működtem, volt viszont huszonkét rendezésem, és írtam legalább ennyi szövegkönyvet, meg még három mesekönyvet is. A színészi létbe most kezdek visszarázódni. 

Mennyiben más bábszínházi szöveget írni, mint egy hagyományosabb értelemben vett mesét? 

Erre nehéz válaszolnom, mert ritkán írok bábszínháztól függetlenül. De kétségtelenül vannak a műfajunknak követelményei. A bábszínház egy képzőművészet alapú összművészeti forma: ha valamit képben vagy akcióban meg lehet jeleníteni, akkor gyakorlatilag elhagyható a szöveg – ez nekem, aki világéletében hajlamos volt mindent túlírni, a mai napig óriási kihívás. Azt is figyelembe kell venni, hogy az ember milyen bábtechnikára ír szöveget: más egy marionett báb tempója, mint egy kesztyűs bábé. Ez írás közben a mondatok hosszára is hatással kell, hogy legyen. Elengedhetetlen a rendezővel való szoros együttműködés, mert ezek a szövegek – jó esetben – mindig nagyon határozott koncepcióra kell, hogy épüljenek, tartalom és forma szoros összefonódására.

Van olyan téma, amit ne bírna el a bábszínházi keret?

Szerintem nincs. Ez a műfaj technikailag és képzőművészetileg annyira szerteágazó, hogy szinte végtelen a vizuális lehetőségek száma. 

Ahogy mondod is, a bábszínház hatalmas tudást mozgat. Mit gondolsz, felnőttként mégis miért távolodnak el sokan a bábok világától? 

Inkább az a kérdés, hogy miért lett a XX. századi Európában egy évezredeken át felnőtt műfaj a gyerekeké. Ennek fő oka a pszichológia, ezen belül a fejlődéslélektan, a gyermeklélektan színre lépése. Bábszínházban a holt anyag elevenedik meg, ami nagyon közel áll a gyerekek animista, mindenbe élőlényt látó gondolkodásához. A műfaj alkalmas a csodák megjelenítésére, ez a gyerekek mágikus és egocentrikus gondolkodásához passzol. Emellett a bábfigurákban a kisgyerekek gyakran önmaguk kicsinyített mását látják, miközben élénk bennük a vágy, hogy előadást nézve vagy mesét hallgatva azonosulhassanak valakivel. A bábjáték kiváló pedagógiai eszköz, nagyszerűen alkalmazható gyerekeknek, gyerekekkel, gyerekekért. Mindezek ellenére nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a bábszínház legalább ennyire a felnőtteké is. Vannak országok, tőlünk nem is olyan messze, ahol a bábszínház nem rétegműfaj: a cseheknél, a lengyeleknél például a színházszerető felnőttek rendszeresen járnak felnőtt bábszínházba is. És – miközben mindenhol, minden erőnkkel igyekszünk hangsúlyozni a műfajnak ezt a korosztályfüggetlenségét –, jó lenne azt is tudatosítani mindenkiben, hogy gyerekeknek színházat készíteni vagy írni, az nem valami mellékes, jobb híján dolog. Ez legalább annyira fontos, mint jó felnőttelőadásokat készíteni. 

Mi jelenti számodra a legnagyobb felelősséget a színházcsinálásban?

Elsősorban gyerekeknek készülő előadásokban dolgozom: itt hatványozottabb a színház amúgy is nagy felelősége. Gondolkodtatni, ízlést formálni, felnevelni a jövő színházba járó közönségét – ez a legoptimálisabb körülmények között is nagy kihívás. És hát a körülmények ritkán optimálisak. A társadalmunk, a gazdaságunk, a színházi rendszer; a pedagógusok elvárásai, a velük való párbeszéd vagy annak hiánya; a gyerekszínházi és bábszínházi kritika vérszegénysége – mind-mind hatással van a működésünkre. Gyakran nincs pénz, vagy egyszerűen csak azt gondolják, hogy a gyerekszínház az, amin érdemes spórolni; megesik, hogy nincs nyitottság az újításra, a megszokottól eltérőre; előfordul, hogy nincs igény a jobbra… És persze olyan is van, amikor minden adva van, a csoda sem marad el – épp csak fájdalmasan kevés nézőhöz jut el az, amit létrehoztunk. Ebbe is bele lehet halni. De nekünk körülményektől függetlenül törekednünk kell a minőségre. 

Hogy látod, a mostani generációnak másképpen kell bábszínházat csinálni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt?

Igen. A mai srácok rövidebb időket képesek koncentráltan végigülni: igénylik az újabb és újabb impulzusokat. Kérdés, hogy mi a nekik készülő színház feladata: ki kell-e szolgálni ezt a csökkenő figyelmet és egyre nagyobb sebességre kapcsolva, egyre több impulzusba csomagolva juttatni el a történeteket – vagy alkalmanként, akár a türelmüket próbára téve, visszafogni a tempót, lehiggasztani játékost és nézőt, teret adni a csöndeknek, a mollnak, a lassúságnak. Azt sejtem, hogy ez is, az is szükséges.

Augusztustól a szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatának tagja vagy. Milyen itt a közösség, hogy érzed magad?

Nagyszerűen. Jelenleg öten vagyunk színészek, túl egy mindnyájunkat érintő próbafolyamaton, egy koprodukción a Weöres Sándor Színházzal: Vidovszky György Szólít a szörny című rendezésén. Szép és nehéz előadás, amiben prózai színész kollégánknak, Major Eriknek báboznia kell, ebben a próbák során mi, meseboltosok segítettük őt. Fontos együttműködés volt, két műfaj találkozása: sokat kaptunk ettől a produkciótól, és sokat tettünk bele. Jó érzés, hogy van egy eleven kapcsolat, egy kölcsönös rokonszenv a két szombathelyi színház között. Szívmelengető, hogy szeretettel fogadnak minket, meseboltosokat, miközben a Weöres-ben játszva valahogy fokozottan lehet megtapasztalni a saját bábos közösségünket is. És ennek most már talán én is része vagyok kicsit. 

Milyen munkákra készülsz most?

Januárban Bartal Kiss Ritával próbálom A földimalac, aki semmiben sem volt biztos című előadást. Közben Lukács Gáborral készítjük elő közös előadásunkat, Timo Parvela Miú és Vau történeteiből – ennek júniusban lesz a munkabemutatója. De előtte még rendezek egyet a budaörsi Latinovits Színházban: Az osztály vesztese Wéber Anikó ifjúsági regényéből készül. 

Szerző: Dézsi Fruzsina