A Kossuth-díjas színész, rendező, egyetemi docens már több mint ötven évet töltött el a pályán. Évtizedekig játszott a Nemzetiben és a Katona József Színházban. A közönség rajong és aggódik érte. Az újonnan megválasztott Nemzet Színészével, Benedek Miklóssal beszélgetett a Nemzeti Magazinban Ozsda Erika.

Szívből gratulálunk az elismeréshez, amelyről Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója értesítette. De ha nincs Benedek Miklós, talán nincs Nemzeti Színház se. Ezt jól mondom?

– Ez azért túlzás, de valóban van egy ezzel összefüggő történetem… 1983-ban Gobbi Hilda 70. születésnapja alkalmából kitaláltam, hogy készítsünk egy összeállítást számára. Zsámbéki Gábor azt mondta, hogy jó ötlet, és rám bízott mindent. Sokan vállalták a fellépést, néhányan nem. Akkor zajlott a vita a Katona József Színház különválásáról, és többen haragudtak, hogy el akarják venni a Katonát, a Nemzeti akkori kamaraszínházát. Legalább negyven fellépő volt, az előadás este hatkor kezdődött, és éjjel egyig tartott. Gobbi ült a nézőtéren egy üveg konyakkal, a tűzoltó még azt is megengedte neki, hogy dohányozzon. Az előadás végén felhívtam Hildát a színpadra, elmondtam, hogy ez jutalomjáték volt, és a bevétel az övé. Miután megkérdeztem, hogy mit kezd a pénzzel, gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy a Nemzeti Színház alapkőletételére szeretné felajánlani. Akkor tudatosult bennem, hogy az egyik téglában én is benne vagyok. Részese lehetek annak, hogy felépül az új Nemzeti Színház – bár erre még várnunk kellett két évtizedet, hiszen Gobbi Hilda téglajegyakciója nem hozott sikert.

A főiskola után, 1969-től 14 évet töltött a Nemzetiben, 2003-tól még hatot, tehát összesen húszat. Milyen emlékeket őriz ezekről az időkről?

– Jókat és szomorúakat is. Nagyon sokat tanultam a Nemzetiben. Akkor még éltek olyan nagyágyúk, mint Major Tamás, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Agárdy Gábor, Makláry Zoltán. Harmadéves koromban kerültem a Nemzetibe, ahol több darabban statisztáltam. Egy évvel később Both Béla leszerződtetett. Kezdetben remek szerepeket kaptam, aztán volt egy nagy űr. Írtunk egy könyvet Vajda Katival, jövő tavasszal jelenik meg, abban minden benne van. Részletesen mesélek a két Nemzeti Színházról – a Hevesi tériről és a mairól –, a Katona József Színházról, filmekről, tévéjátékokról. Azt is elmondom a könyvben, hogy többször eljöhettem volna a Nemzetiből, Zsámbéki vidékre hívott, Várkonyi Zoltán pedig a Vígszínházba, ahova nekem mennem kellett volna. Az volt az én igazi terepem, de azt szépen kihagytam. Nagy sikereim voltak ott vendégként, a Nórát százszor adtuk elő Eszenyi Enikővel és Hegedűs D. Gézával. Én voltam Rank doktor. Azt borzasztóan szerettem. 1200 ember nézte esténként. 

Mi tartotta a Nemzetiben?

– 1972-ben megszületett Tibor fiam. Zsámbéki Kaposvárra hívott, de valahogy a vidéki színészet nem állt közel hozzám. Később többször rendeztem vidéki színházakban, és nagyon jól éreztem magam, de akkor nem akartam menni. Amikor Schwajda György a már felépített Nemzeti Színházba hívott, épp Szolnokon Komoróczyt játszottam Barta Lajos Szerelem című darabjában. Jól éreztem magam, ott rendeztem meg Molnár Ferenc A hattyú című darabját is.

Ami nagyon nagy siker volt.

– Hú, az igen. Törőcsik Mari, Hernádi Judit, Szacsvay László, Hollósi Frigyes játszották a főbb szerepeket, én két főiskolást vittem az osztályomból, Szávai Vikit és Szirtes Balázst. Szép előadás volt. A Nemzeti első évében Schwajda A vihart rendezte és elhívott Prospero szerepére. Nagy feladat volt, nem a legszebb emlék számomra, de még így is hetvenszer játszottuk, amiben persze az is benne van, hogy a közönség jött, és nézte az új színházat. Nehéz volt a próbaidőszak, Schwajdát folyamatosan a minisztériumba hívták, és sok probléma volt az új színpadi technikával is. A bemutató után az engem addig nagyon szerető kritikusok megírták, hogy Prospero borzasztó, nem is értik, hogy taníthatok a főiskolán, és hogy jön ahhoz Schwajda, hogy ezt megrendezze. Évekkel később találkoztam az egyik kritikussal – akivel addig jó barátságban voltunk, de onnantól kiírtam a noteszből –, aki elmondta, hogy megírta a kritikát, majd a főkritikus átíratta, mondván ezt a darabot nem lehet dicsérni. Ez így történt. Az igazat mondom, én nem hazudtam soha. Ha megkérdezik a véleményemet, akkor megmondom, hogy ne haragudj, ez nekem nem tetszik.

Az őszinteség sok problémát okozott a pályáján?

– Hát… nem mindenkinek tetszett. A „nem” sérti az emberek hiúságát. Az „igent” azt nagyon szeretik! A Katonában és a Nemzetiben is volt egy asztaltársaságunk, akikkel megbeszéltük a világ dolgait, elmondtuk a véleményünket az előadásokról. Aztán az valahogy „felszállt” az igazgatói irodáig. Alföldi Róbert, az akkori igazgató el is küldött a Nemzetiből. 

Számított rá, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését? 

– Hogyne, igen. Erről mindig diplomatikusan beszéltem. Ha valakit megsértek, nem tudok aludni, és még akkor is, ha igazam van, felhívom, hogy beszéljük meg. Ő ezt soha nem tette meg. Megéltem ötven évet a szakmában, és mindenre emlékszem. Azt se szeretem, ha olyasmi jelenik meg, ami nem igaz. Most is azt írták, hogy amikor a Nemzet Színésze elismerést kaptam, elsírtam magam. Elment a hangom az örömtől, de az jobban tetszett nekik, hogy elsírtam magam.

Balázsovits Lajos helyére lépett, aki az osztálytársa volt. Milyen volt a kapcsolatuk? 

– A főiskolán nagyon jó barátok voltunk, később eltávolodtunk egymástól, mert szétvitt minket a pálya. Sokáig nem is találkoztunk. Miután a Játékszín igazgatója lett, egyszer sem hívott fel. Furcsállottam, de én sem kerestem. Aztán leváltották, és Németh Kristóf lett az igazgató. Egyszer csak csöng a telefon. Mondom: „Szervusz Lajoskám, mi újság?” Elmesélte, hogy milyen beteg, kiderült, hogy ugyanaz a bajunk. Akkor nekem még nem volt ilyen erős a COPD-m. Onnantól kezdve csak gyógyszerekről, lélegeztető-gépekről, doktorokról beszélgettünk. Hullámzó kapcsolatunk volt. Ő a negyedik az osztályunkból, aki meghalt. Nem mondom, hogy nem félek.

Hogyan született a könyv ötlete?

– Egyik karácsonyra Albert fiamtól kaptam egy füzetet, hogy írjam le a gondolataimat. Mondom, én azt nem tudom. Aztán eltelt egy kis idő, és felajánlotta, hogy na, majd ő. De rájött, hogy annyira közel állunk egymáshoz, hogy ő sem tudja megírni. 

Pedig ő író ember, több darabban dramaturgként dolgozott. 

– Hogyne. Végül Vajda Kati elvállalta. Egy éven keresztül itt ült ennél az asztalnál a kütyüivel. Tüneményes volt. Vitatkoztunk, mondtam, hogy az ne legyen benne, mondta, de igen, mert az fontos, kihúztuk, visszatettük. Végül maradt 320 oldal képek nélkül. Most a fotókat válogatják hozzá. Rosszul írják az újságokban, hogy családregény, mert nem az. Az életemről, a pályafutásomról szól, és persze beszélek a családomról is. Mesélek a szüleim válásáról, hogy én anyámnál maradtam, pedig apámnál szerettem volna, a kisöcsémről, az amatőr korszakomról, a Ki mit tud?-ról, a főiskolai évekről, a Nemzeti Színházról, a Katonáról, közte a tévéjátékokról, más színházban történt szereplésekről, a visszatérésről a Nemzetibe, Prospero szerepéről. Mindent fotókkal, újságcikkekkel támasztunk alá. Beszélek apámról – akit a rádiókabaré révén az egész ország ismert, de számos színdarabban és filmben is alakított jelentős szerepeket –, az ő öngyilkosságáról, annak hatásáról rám, és az olimpiai bajnok vízilabdázó Tibor fiam haláláról. A betegségem is benne van. 

A teljes interjú itt olvasható:

https://nemzetiszinhaz.hu/magazin/2023/11/gyogyir-asebekre-benedek-miklos-sikerekrol-es-banatokrol-atanitas-oromerol-az-oszinteseg-kovetkezmenyeirol-es-hamis-kritikakrol