A Radnóti Színház színészei ebben az évadban felelős állampolgárként állást foglalnak számukra is fontos társadalmi kérdésekben. Céljuk, hogy ráirányítsák a figyelmet közügyeinkre, közelebb hozva, kinagyítva, felhangosítva azokat. Egy-egy üggyel több napon át foglalkoznak a közösségi oldalaikon.

Lovas Rozi az állami gondozottak helyzetére hívja fel a figyelmet, azt a kérdést veti fel: gyógyítható-e az anyaseb?

„Másfél évvel ezelőtt az Egyszer lenn podcastban Zsiga Melindával beszélgettem, aki születésétől kezdve állami gondozásban és nevelőszülőknél élt, 9 évesen talált rá a melegszívű, befogadó családjára. Az ő történetében az a trauma volt a fontos, amin keresztül ment, valamint az, hogy a sport segítségével sikerült feldolgoznia azt. Mosolygós, egészséges ember és kick boksz bajnok vált belőle. Persze, ez nem gyógyítja be az ún. „anyasebet”, de a legjobban élte túl az egészet. És ha már a véletlent említettem, nagyon megérintő volt ebben a munkafolyamatban, amikor arról gondolkodtunk, hogyan lehetne ezt a témát nem közhelyesen vizuálisan megmutatni, arra jutottunk, hogy a szeretet felől kellene megközelíteni” – fogalmaz a színművész.

„Csoszó Gabi, aki a fotósorozatot készítette, megkérdezte, tudjuk-e, hogy az ő szülei az utolsó nevelőszülők Meli életében, és neki Meli a kistestvére. Ez azt a mély csendet és derűt váltotta ki belőlünk, amit akkor érzünk, mikor visszaigazolódik, hogy jó úton járunk. Meli az állami gondozottak rendszerében egy igazi túlélő. Megszállottan kereste a kiutat, hogy megtaláljon valamit, amibe belekapaszkodhat – eleinte még nem tudatosan, később már igen. Most, amikor a fotózáson újra találkoztunk, mosolyogva azt mondta: „Úristen, szeresd nagyon-nagyon a gyerekeidet!” Elárulta: ahogy nézi a közösségi médiában a hírességeket a gyerekeikkel, még most sem tudja elképzelni, milyen lehet az az érzés, amikor kisgyerekként a szülőd megfogja a kezedet, hogy ez valóság: vannak szüleid, akik szeretnek, és csak azzal foglalkoznak, hogy neked jobb legyen. Mindig arra vágyott, hogy az „aktuális” anyukájával kézen fogva menjenek az utcán, és volt olyan, aki eltolta a kezét. Verték, nem szerették, dolgoztatták 9 éves koráig, és ma azt mondja nekem, hogy szeressek, mert ez a legnagyobb érték, ezzel tudom a legtöbbet adni” -teszi hozzá Lovas Rozi.

„Ő is tart néha sportfoglalkozásokat állami gondozottaknak és látja azordító szeretetéhséget. Az is látszik, hogy hol a határ a kezelhetőség és az elengedés között. Amikor már nem hisz a gyerek abban, hogy őt bárki szeretni fogja és egy ördögfi lesz belőle. Nem akarom megfejteni, hogy miért rossz a jelenlegi rendszer, mert ez rendkívül érzékeny és összetett dolog. Szerintem olyannak kellene lennie, hogy biztonságos, szeretetteli, harmonikus, jövőképet biztosító rendszerben élhessenek ezek a gyerekek is. Magyarországon a statisztika szerint 1000 nevelőszülő hiányzik a rendszerből” – emlékeztet Lovas Rozi.

Egy másik bejegyzésben úgy fogalmaz: „Pár évvel ezelőtt, amikor az Árvák című előadásra készültünk, beleástam magam a témába. Molnár Áronnal, aki a darabbéli testvérem, állami gondozásban nőttünk fel. Hónapokig készültünk ennek a feldolgozására. Akkoriban sokat beszélgettünk egy nevelővel az intézetis létről, a farkastörvényekről, amik felülírják a mi „kinti”, harmonikusnak gondolt világunkban felépített értékrendeket. Amikor elkezdtem ezen a témán gondolkodni, elmeséltem a szüleimnek, hogy milyen ügyet választottam, mire szeretném felhívni a figyelmet. Ültünk a nappalijukban és a papa Ilona alkotására mutatva megkérdezte, hogy tudom-e, hogy ez a kép miről szól. Nem tudtam. Lovas Ilona, apám nővére Kossuth-díjas iparművész volt.

Az egész gyerekkoromat átszőtte az ő különleges művészete, kísérletező, mély és valóságos alkotásai. Ehhez a képhez ihletet az Ospedale degli Innocenti, Firenze reneszánsz kori árvaháza adta, amely Európa legelső gyerekotthona. Az épületen levő csecsemő-domborművekből háromnak nem jutott gyolcs vagy lefoszlott róluk. Ilona ezt a 3 csecsemőalakot lefedte, bepólyálta marhabél anyaggal. A véletlen hozta, hogy ezzel a történettel gazdagabb lettem.”

Fotó: Csoszó Gabriella