A Rózsavölgyi Szalon Szívhang című előadásában nyújtott játékáért a Vidor Fesztiválon a legjobb női alakításért járó Colombina-díját nyerte el Györgyi Anna. Az elismerést nemrég vehette át. A Jászai Mari-díjas színművészt a jelenleg futó előadásairól, szinkronos munkásságáról, feladatairól is kérdezte a Fidelio. Lapszemle.

A teljes interjú itt érhető el.

A Rózsavölgyi Szalon több előadásában is szerepel, elsőként arról mesélt, mit jelent számára ez a játszóhely:

„Három futó előadásban játszom, a Szívhang mellett az Apróbetűs szerelemben és a több éve műsoron lévő Végszóban. Kezdetektől kötődöm a Rózsavölgyihez. (…) Olyan színészekkel hoz össze ott a sors, akikkel addig sosem játszottam, például Petrik Andival nagyon megkedveltük egymást az Apróbetűs szerelem próbái alatt. Szeretem a kis tereket, jó, persze a nagyszínpadot és a filmet is, mert mindegyikben másként kell jelen lenni, de

Arról szólva, hogy rengeteget játszik szabadúszóként, elárulta:

„Rájöttem, nem tudnék húsz évig egy helyen lenni, elunnám, így pedig annyi emberrel találkozhatok! Valahol persze kiszolgáltatott helyzet ez, sokat kell utaznom, de legalább mozgásban tart. Szoktuk mondani, hogy a színésznek vagy az a baja, hogy nincs feladata, vagy az, hogy túl sok van. Nekem mindig volt, hol jobb, hol rosszabb, de mindig. Élvezem, hogy nagyon különbözőek a munkáim, a Szívhang más és mást követel tőlem, mint a Végszó, vagy mint az elhagyott anya karaktere A fiú című darabban, amit jelenleg a dunaújvárosi Bartók Színházban próbálok.”

„Annak örülök, hogy újabban visszakerülök abba a rebbenékenyebb, érzékenyebb női szerepkörbe, ami rég talált meg. Évekig játszottam kemény, határozott nőket, amilyennek én egyáltalán nem érzem magam. Szívós vagyok meg kitartó, de ezt nem mondanám keménységnek” – tette hozzá.

Arról is faggatta a művészt Rosznáky Emma, lehet-e pozitív hatása annak, hogy sokat szinkronizál:

„Persze, a szinkronhoz biztos ritmusérzék kell: lenézni, fölnézni, lenézni, fölnézni. Ez jó tréning. Strapabírónak kell lenni, bár az egész hivatáshoz. Később érti meg az ember, miért mondták az öreg színészek, hogy ezt a pályát lábbal kell bírni. (…) Ma már csak egyedül szinkronizálunk, nekem hiányzik, hogy ott legyen a partner. Bármennyire zavarba ejtő tud is lenni akár egy ilyen szituáció, jó, hogy ott van a másik, egyáltalán érzed az illatát, az energiáit.

Mindig eszembe jut, amit Molnár Piroska mondott nekem egyszer. Egy néptáncos előadásban szerepeltünk közösen Foltin Jolán és Novák Eszter rendezésében a Müpában. Kézen fogva kellett vezetnem Molnár Piroskát, de annyira izgultam, hogy táncolnom kell, hogy egy merő izzadtság lett a tenyerem. Szégyelltem magam emiatt, kínomban többször bocsánatot kértem Piroskától, mert a nyirkos kezemmel kellett fognom az övét. És akkor azt mondta nekem: „Nusikám, engem semmi nem taszít vagy zavar, ami emberi.” Annyira igazat szólt, ez tényleg így van. Játszhatjuk mi a profit meg a tévedhetetlent, de semmi nem szebb és fontosabb annál, ami esendő, emberi.”