„Ha 110 évesen akarod megváltani a világot, az torokszorító, szeretetre méltó és komikus” – Interjú Selmeczi Beával és Telihay Péterrel
2023. november 18., szombat 08:57
Október 7-én láthattuk először Selmeczi Bea Három és fél nővér c. darabját Telihay Péter rendezésében a Pinceszínházban. Kettejükkel beszélgettünk félségről, a keverékek életrevalóbb voltáról, egy továbbírt klasszikusról, a csehovi alakok változhatatlanságáról, négy, száztíz éves nő egymásba fonódó sorsáról, lüktető dinamizmusáról, a sosem feladott hitről, az érzelgősség vs. érzelmek eltérő voltáról és a meg nem élt életeinkről…
A félről, félségről mi jut elsőre az eszetekbe?
Péter: Az, hogy nem egész.
Bea: Egyszerre a hiánya valaminek, de a remény is, hogy lehet belőle egész.
A három és fél nővér kapcsán ez a fél inkább többlet vagy valaminek a hiánya?
Bea: Ez itt többlet. Natasa a fél nővér, aki nem vér szerinti nővére Olgának, Irinának és Másának, sőt: négyük viszonya igencsak nem indul rózsásan. Ehhez képest Natasa kifejezetten nagy utat jár be.
Péter:
A keverék kutyák jutnak eszembe. Sokkal életképesebbek, mint a fajtiszták. Ebben a történetben is “fél”-nek lenni inkább előny… Natasa a négy nő közül a legéletrevalóbb. Éppen azért, mert fél.
Sem ilyen, sem olyan, ezért bármilyen tud lenni. Az egész történet dramaturgiája azon alapszik, hogy a családba kerülésének hátrányából négy részen át hogyan kovácsol erényt. Hogyan találja meg magát egy olyan szereposztásban, ahol neki eredetileg nem is jutott szerep.
Hogy érzitek, ma egy ilyen „megtoldott” klasszikus mitől tud még ellenállóbb, életképesebb lenni? Nem mintha Csehov nem lenne az, nyilván.
Bea: Szerintem ez se nem többlet, se nem megtoldás – egyszerűen csak egy más értelmezés. Nem véletlenül használtam fel különböző korok különböző írónőit: Petrusevszkaját, Ulickaját, Szvetlana Alekszijevicset. Igyekeztem mindig az adott kor hangját használni, és Péterrel is sokat dolgoztunk a szövegen azért, hogy minden korhoz megtaláljuk a megfelelő nyelvezetet.
Péter: Szigorúan tilos ezt az olvasatot összehasonlítani Csehovval. Noha a darab első része, az expozíciója Csehov drámájának sűrítménye, desztillációja. Bea egy gyakran feltett és gyakran értelmetlen kérdésre keres választ:: mi történik a főhősökkel a darab vége után. Mintha azt kérdeznénk, mi van, ha Rómeó és Júlia nem hal meg?
Vannak nagy történetek, melyeknek a végén önkéntelenül feltesszük a kérdést: ha nem így történt volna, akkor hogyan máshogy. Ilyet elképzelni persze lehet, de meg is írni istenkísértés, bár roppant izgalmas. Főleg, ha az írónak minderről van karakteres képe – Beának van.
Ez egy kísérlet vagy, ha úgy tetszik, “ajánlat”egy elég pontosan végiggondolt sorstörténet mentén. A darab vége pedig egy nagyon izgalmas teátrális ötlet: a négy nő a negyedik felvonásban száztíz éves, végigélték a huszadik századot, és átléptek a huszonegyedikbe. Groteszk, abszurd, szinte becketti, ugyanakkor nagyon lírai helyzet. Mint Örkény Macskajátéka, ahol szintén öreg nők szerelmesek. A huszadik század pokla feloldódik valami abszurd, komikus haláltáncban. Mi történik Csehov négy nőalakjával a huszadik században, és mindez hogyan történik? Ezen bíbelődni egy színházi embernek izgalmas kihívás.
Mi történik a négy, huszadik század elején felnőtt nővel e században?
Péter: Az emberre száztíz éves korában különféle veszélyek leselkednek…
Bea: Például az egyikük, aki korábban alkoholista és hajléktalan volt, most egy Porschéval érkezik, de nem spoilerezek tovább.
Péter: Száztíz évesen is azt csinálják, mint fiatalabb korukban Csehovnál: beszélgetnek, filozofálnak. Persze e mögött a filozofálás mögött rengeteg dúsgazdag érzelem húzódik meg.
Ha száztíz évesen akarod megváltani a világot, abban van valami torokszorító, szeretetre méltó, és egyben komikus. Ezek a nők, mint a Bourbonok: semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek.
Bea: És végre kimondanak olyasmiket, amiket egész életükben elhallgattak.
Ennek a Csehov-olvasatnak lehet-e, van-e egy olyan szándéka is, hogy azt az előbb említett „csehovságot” visszaemeljük a mindennapjainkba?
Péter: Csehov amúgy is népszerű mostanában. Az én fiatal koromhoz képest most elég sok Csehovot játszanak. Lélegzetelállítóan dinamikus szerző, hihetetlen szenvedélyek tombolnak a szereplőiben. Bea szereplőiben is épp az az érdekes, hogy száztíz évesen is ugyanazok a szenvedélyek működtetik őket, mint tizennyolc évesen. Talán azért is népszerű és időszerű ma Csehov, mert egy rideg és számító, már-már cinikus korban, mint a miénk. szereplői ellenállhatatlanul imádják a szenvedélyt.
Holott sablonosan pont a színpadi történések okán a dinamika hiányát szokták Csehovnak felróni, nem? Vagy a dinamika az előbb említett szenvedélyben rejlik?
Péter: Igen, erről lehet szó. A nagy Csehov művek, de már a zsengék is olyanok, mint a zeneművek, ahogy sokszor mondták is már. Nagyon sok mindent ír bele az instrukcióiba Csehov, és ezeket csak nagyon csínján szabad elfelejteni. Egészen revelatív színházi szeme volt. Olyan pontosan számolta ki a hatást, a történet belső dinamikáját, hogy az instrukcióit figyelmen kívül hagyni vétek. Ha eredetiben olvasod, akkor érezni leginkább, hogy olyan, mint egy szimfónia. Amikor azt mondom, hogy szenvedély, dinamika, akkor erről a zeneműben lüktető dinamikáról, szenvedélyről beszélek, nem valamiféle hétköznapi majomszeretetről, tyúkólgyűlöletről..
Ezek a szereplők rettentő magas hőmérsékleten élnek. Még akkor is, ha hallgatnak felvonásokon át. A Három és fél nővér nagyon erős rajtot vesz, mint a kajakversenyző, aki az első száz métert nagyon meghajtja. Ilyenkor nagy veszély, hogy a történet a táv közepén lendületet veszít.. Ez a darab nem veszít, újra és újra megtaláljuk azokat a pontokat, ahol ez a történet ismét fellángol.
Bea: Hozzám írás szempontjából közel áll az a felfogás – nyilván azért, mert a független színház felől érkezem -, hogyha egyetlenegy asztalunk van, amihez leültethetjük a színészeket, akkor is meg tudjon élni egy darab. Éppen ezért fontos, hogy a dinamika már a szövegben is ott legyen. A rendezés az az a plusz, ami ezt a szövegben lévő dinamikát ki tudja tágítani, hogy aztán olyan távlatokat, mélységeket, rétegeket tudjon nyerni a szöveg, melyekre én nem is gondoltam. Mindehhez a kitágításhoz elengedhetetlen a négy csodálatos színésznő: Járó Zsuzsa (Olga), Herczeg Adrienn (Mása), Varga Lili (Irina) és a feledik nővér, Natasa, akit Tarr Judit játszik.
Szerintetek miért fontos megtapasztalni, megtapasztaltatni ma ezt a fajta csehovi dinamizmust, szenvedélyt?
Péter: Csehov hőseinek titka az, ami a magyar közönség számára szinte ismeretlen. Ezek a szereplők hívő emberek. A szónak nem a vallásos, hanem a spirituális, szellemi értelmében. A vágyaik, az álmaik nem kopnak el. Száztíz évesen is álmodni tudnak. Az oroszok jelentős része ezt a spirituális attitűdöt soha nem adja fel. Talán ez a fajta megfoghatatlan – nem feltétlenül Istenhez köthető – hit az egész orosz irodalom fundamentuma. Vágynak arra, hogy kiszabaduljanak abból a közegből, kontextusból, amelyben élnek. És ebbe mindenféle fogódzó nélkül is nagy energiát fektetnek. Nagy álmodozók. Magyarországon az ilyesmi gyakran naivitásnak vagy ködevésnek tűnik.
Mi, magyarok – talán mert kicsi nép vagyunk, vagy rövid nálunk a tél, nem tudom – nem engedhetjük meg magunknak ezt a fajta felelőtlen álmodozást. Ha volt is ilyen hajlam bennünk valaha, kiveszett, elfogyott belőlünk. Ha jól csináljuk, amit csinálunk, akkor a legizgalmasabb talán éppen az lesz, hogy milyen ennek a kiapadhatatlan álmodozásnak, vágyakozásnak a természetrajza, hogyan lehet ezt megőrizni a halálig. Mert mi erről leszoktunk. Ha valaha rászoktunk egyáltalán.
Bea: Mivel általában nőkről írok, azt gondolom, hogy bennünk megvan, él ez a fajta álmodni tudás, csak nagyon sokáig elnyomtuk magunkban. Ma Magyarországon még mindig nagyon „férfi” színház van, ezért nem nagyon mutatkoznak meg az előadásokban ezek az érzések. Avagy kizárólag bulvár darabokban.
Péter: Mert Magyarországon összetévesztjük az érzelgősséget az érzelmekkel. Az érzelmeket képtelenek vagyunk adekvát módon kifejezni. Érzelgősek vagyunk, vagy indokolatlanul hepciásak. Vagy nagyon hidegek, ridegek. Maguk az emberek sem mernek érzelmesek lenni, mert attól félnek, hogy kihasználják őket – félelmük jogos. Gyakorlatilag tengernyi elnyomott érzelem grasszál az utcákon… Ezért is van annyi pszichopata. Ilyenkor aztán minden elkezd, elkezdhet megbomlani, természetszerűleg.
Szerző: Csatádi Gábor
A PÓTSZÉKFOGLALÓT ITT ÉRHETIK EL.