12 év után megszűnt egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal, akik APERTÚRA – A Perpetuum Manufaktúra név alatt játszanak ezután. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. A hatodik interjúalany: Gyöngy Zsuzsa.

Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2-ős?

Az a tavaszi nap jut eszembe, amikor a Gózon Gyula Kamaraszínházban, egy ott játszott előadásom szünetében megcsörrent a telefonom és Petya meg Bence találkozót kért tőlem. Másnap este tíz körül ültünk le beszélgetni a Madách téren. Akkor mesélték el, hogy változnak a dolgok a csapatban, Boros Annácska és Horváth Szabi elmennek, ezért keresnek egy lányt is a társulatba és rám gondoltak. Nem sokat gondolkodtam a válaszon és azonnal igent mondtam. Tökéletes időpontban jött a felkérésük. Anélkül, hogy ezt artikuláltam volna magamnak, már egy ideje azt éreztem, hogy elfáradtam a szabadúszó létben és valamiféle változásra vágytam. Rengeteget kaptam ettől az időszaktól, sok embert megismertem és változatos szerepekben próbálhattam ki magam, de azt éreztem, hogy most már valaminek történnie kell, mert ami van, az nem elég. Korábban a Röpülj, lelkem! és a Cájtstükk című előadásokban dolgoztam együtt a k2-vel és nagyon szimpatikus volt az irány, amit a társulat képviselt. Titkon gondoltam arra, hogy de király lenne ehhez a csapathoz tartozni, de ezt soha nem fejeztem ki, mert nem vagyok az az alkat. Amikor felkértek, nyilván nagyon boldog voltam, hogy teljesült az, amire vágytam. 

Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?

Mint társulati tag a Karnevál című kilenc órás előadás volt az első munkafolyamatom a csapattal, ami rögtön egy nagy volumenű színházi kísérlet volt. Soha senki nem csinált ilyet korábban a társulatból.  Az előadás negyedik részében Domokos Zsolttal és Borsányi Danival volt egy közös jelenetem, amit a Benczúr Ház egy icipici szobájában játszottunk. A nézők a tér közepén, körben ültek, mi pedig körülöttük játszottunk a fal mentén. Nagyon szeretek mindkettejükkel játszani, és ebben a jelenetben különösen erős pillanatokat tudtunk létrehozni, ahogyan ázsiai hegycsúcsokat, szirteket és zord vidékeket jelenítettünk meg abban a szűk teremben. Emlékszem egy pillanatra, amiben nem is beszéltem, csak hallgattam és élveztem a többiek játékát és egyszer csak rácsodálkoztam arra, hogy milyen tökéletes minden és hogy mennyire átélhetővé vált a jelen. Kivételes dolog, ha valódi beszélgetések tudnak létrejönni a színpadon és ebben a társulatban mi erre képesek vagyunk. 

Mi a volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?

Az nagyon szép emlékem, amikor a Béke című előadásunkat kezdtük el próbálni Piti Emőke és Király Dani lakásán, és a darab tematikája miatt karácsonyi díszekkel dekoráltuk ki a nappalijukat szeptember közepén. Ünnepi díszekkel, füzérekkel, gyertyákkal megteremtett szenteste miliőben kezdtük el elemezni a darabot. Karácsonyfát is csináltunk az egyik bonsai fából. Meghitten ültünk az asztal körül és mindannyian éreztük a fenyő illatát és a karácsony szellemét. Persze a valódi karácsonyi bulik is nagyon megható események. Most legutóbb zero waste alapon, újrahasznosított dolgokból készült, csomagolásmentesen átadott ajándékot kellett kitalálnunk egymásnak, amit ráadásul nem boltban vettünk. Már másodjára ünnepeltünk Göttinger Paliék nyaralójában és ezek a különleges alkalmak szerintem erősítik az összetartást a csapatban. 

Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?

K2-ős társulati tagként szerintem nem volt kínos, vagy korrigálhatatlan pillanatom. Nyilván volt olyan, hogy nem jutott eszembe egy szövegrészlet, kihagytam valamit, vagy nem dobtam fel jól a partneremnek a labdát, de olyan durva hibát nem követtem el, amivel valóban nehezítettem volna a kollégáim dolgát. 

Korábbi munkáimból vannak kellemetlen színpadi emlékeim. De azok, azért voltak cikik, mert a közeg, ami körülvett, annak látta. Ha egy olyan közösségben vagyok, ahol azt érzem, hogy együtt játszunk és a hibákra lehetőségként tekintenek, nem létezhet kínos pillanat. Ha a szeretteimmel vagyok, nem hibázhatok, szóval ez attól függ, hol érzem magam otthon. Szerintem az egymáshoz való hozzáállástól lesz valami ciki. 

Melyik volt a legfontosabb alakításod?

Az az érdekes, hogy nem tudok a szerepeim között különbséget tenni. Nagyon szeretem a Ki vele Néró! című előadásunkat, amiben Domokos Zsolt és Formán Bálint a partnereim. Bálinttal akkor dolgoztam először. Gyakorlatilag saját magamat alakítom. Petya Kárpáti Péter improvizációs technikáját alkalmazta a próbafolyamat során Kosztolányi Dezső művét újragondolva. Egy-egy rögtönzött jelenet közben időnként egyesével félrehívott minket és olyan kérdéseket tett fel, amik segítettek körülhatárolni az éppen játszott karaktert és így többletinformációval folytathattuk a megszakított szituáció építését. Két héten át minden nap ezzel a módszerrel játszottunk. Így született meg Zsuzsi figurája, aki főleg vehemenciájában hasonlít rám. Petyáék sokszor szeretik használni azt a képességem, hogy tudok vehemens és jó módon vicces lenni, ezért efelé hangolták a szerepet. A vehemencián túl Zsuzsi makacs, tisztaszívű és az igazságért végsőkig harcoló karakter. Ezek a tulajdonságok bennem is megvannak csak más árnyalatokban. Én is tudok vehemens lenni, de Zsuzsi karakterének vehemenciája magasabb potméterre van feltekerve, hogy az előadás dinamikája működjön. A sűrítés miatt nagyobb érzelmi magasságokat és mélységeket kell megjelenítenünk, mint ami a hétköznapi habitusunkból fakadna. Ez is egy olyan előadásom, ahol szeretek a színpadon lenni, a partnereimmel beszélgetni.

Mi volt a legnagyobb kudarcod?

A beugrásaimmal nem voltam annyira elégedett. A Stúdió K Színházban futó Rettegés és ínség a harmadik birodalomban című előadásban nagyon-nagyon kevés időm volt a beugrásra. Nagyon szerettem volna jól megcsinálni, de még olyan idegennek éreztem a többiek számára már olyan jól ismert közeget, hogy nem sikerült úgy, ahogy elképzeltem. 

Mivel csak rajtam múlott, hogy meg tudom-e csinálni és az én feladatomnak, meg hibámnak tartottam, hogy nem sikerült, nem avattam be a többieket az érzéseimbe. Ők másként érzékelték ezt és tök büszkék voltak rám, szóval ez abszolút csak az én személyes megélésem volt.  Hasonló kudarcélményem még a Búcsúkoncert című előadásunkban az éneklésekkor volt. Ha nem voltam formában, vagy beéneklés nélkül énekeltem, akkor nem sikerült olyan szépen és tisztán előadni a dalokat. Rossz érzés azt hallani, hogy „én Gyöngy Zsuzsi most hamis vagyok”. Persze ilyenkor próbálok más eszközökkel kompenzálni és elfogadni, hogy ez van. Ha ezen kesergek, nem lesz jobb senkinek és tudom, hogy legközelebb majd jobban fogom csinálni. 

Mi az, ami a k2-ből hiányozni fog?

Petya. Ő az egyetlen ember, aki nem lesz ott a jövőben azok közül, akiket megszoktam. Mindannyian úgy ismertük meg őket, hogy ketten vannak. Két különböző személyiség, de mégis egységként gondoltam rájuk. Azt sajnálom, hogy ilyen szomorú lett az elválás, de egyáltalán nem tölt el rossz érzéssel, hogy innentől Bence lesz egyedül a „főni”. Nagyon büszke vagyok rá, hogy egyedül is milyen szuperül kézben tartja a dolgokat. Nincs az az érzetem, hogy valami nem lenne működőképes, vagy döcögne a szekér. Örülök, hogy a jövőbe tekintünk, növünk és megvetjük a lábunkat egy új helyen.

Mi az, ami nem fog hiányozni?

Nincs ilyen, de ezt úgy mondom, hogy nem láttunk bele Bence és Petya dolgába. Mi egy másik mozit néztünk. A csapat teljesen rendben működött, ezért váratlanul ért minket Petya döntése. Nem tudtuk, hogy benne már mennyire más érzések fogalmazódnak meg hosszú idő óta. 

Van olyan, amit másképpen csinálnál?

Fura dolog erre válaszolni. Inkább egy olyan kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon, hogyha figyelmesebb vagyok, megérzem-e ezt a dolgot? És akkor mi történhetett volna? Nem tudom, hogyha én úgy vagyok ott ebben a pár évben, hogy ezer dolgom mellett többet beszélgetek a srácokkal, az bármin is változtatott volna-e. Lehet, hogy akkor is idevezetett volna ez a helyzet, mert nekem az ő viszonyukhoz nincsen közöm, maximum hamarabb megéreztem volna, hogy mi van köztük. Nem tudom, hogy lett volna-e befolyása bárkinek erre a kimenetelre, hogyha hamarabb artikulálódik a probléma a társulat felé. Csomó ilyen „mi lett volna, ha”. 

Szerinted mi az oka a megszűnésnek?

A két srác nagyon sok ideje össze volt kötve egy ilyen madzaggal. És el tudom képzelni azt, hogy ahogyan az ember változik és fejlődik, egyre nehezebbé válik alkotóként alkalmazkodni a másikhoz. Nagyon nehéz hosszú időn át jól kommunikálni. Ha ezerfele vagy, rengeteg energiát emészt fel a kommunikáció egy olyan emberrel, akiről azt hiszed, hogy már mindent tudsz és biztosan ott van neked. Az egyéni célok idővel megváltozhatnak és ha ezek nincsenek egyeztetve, az távolságot szül. Az emberek ilyenkor inkább csendben vannak, miközben a feszültség egyre gyűlik. Lehet, hogy erről a folyamatról nem volt elég energiájuk kommunikálni. 

Hogy látod a jövőt?

Nagyon várom, hogy elkezdjük az évadot. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogunk működni ebben a felállásban. Ami fájdítja a szívem, hogy milyen körülmények között kell manapság a művészeknek dolgoznia. Félek attól, hogy mi vár ránk és mivel kell szembenéznünk. Próbálok úgy gondolkodni, hogy ameddig azt csinálhatom, amit szeretek, addig azt fogom csinálni. Az érkező akadályokat meg majd megpróbáljuk elgörgetni magunk elől, vagy átugrani, vagy lukat ásni alatta. Nem tudom, mennyit kell majd ahhoz dolgoznom, hogy megéljek belőle. Szerencsére nekem ott vannak a szinkron munkáim pluszban. Annak is nagyon örülök, hogy egyetem után, munka mellett elvégeztem a Budapesti Gazdasági Egyetemet és van egy második diplomám közgazdász kereskedelem szakiránnyal. Mivel a családomban mindenki kereskedő, nem egy ismeretlen világba csöppentem, de azért nagyon nehéz volt. Szerintem fontos, hogy művészként a reálvilág felé is nyisson az ember, más aspektusból szemlélve a valóságot. De félek is attól, hogy ha el leszek lehetetlenítve, elő kell vennem ezt a másik papírom. Közben meg nagyon örülök, hogy a makroközösségem fejlődik. 

Az előtted megkérdezett kollégád, Piti Emőke kérdése: Azzal az indíttatással jelentkeztél a fizikai színházi koreográfus-rendező szakra, hogy a későbbiekben koreografálj, rendezz, vagy más szándékokkal? Jelenleg vannak-e ilyen irányú munkáid, törekvéseid, és ha nincsenek, hiányzik-e ez a másfajta (mások elképzeléseit megvalósító színészettől különböző) alkotói pozíció az életedből?

Gyerekkoromtól kezdve rengeteget táncoltam, jártam jazzbalettre, sokat foglalkoztam mozgással, így amikor meghirdették ezt a szakot a Színház – és Filmművészeti Egyetemen, azt éreztem, hogy alkalmas lehetek rá. Nagyon különlegesnek tartottam az osztályt indító Horváth Csaba Forte Társulatának előadásait, amiket még Debrecenben láttam. Azt láttam, hogy ezek a színészek, azon túl, hogy kifejezően bánnak a testükkel, izgalmasan is játszanak. Nagyon vonzott, hogy megtanuljam azt a nyelvet, amit Csaba használ. Maga a szak nem volt pontosan megfogalmazva, nem voltak egyértelműek a prioritások és a határok a képzésen belül. Volt, aki csak rendezni akart, volt, aki táncolni és koreografálni, volt, aki csak színészkedni. Mivel mi voltunk a prototípus osztály, folyamatosan próbálta az oktatás a mi igényeinket is lekövetni, de sokszor számunkra sem volt egyértelmű, hogy mit tanulunk és mit keresünk. Engem a tánc és színészet érdekelt, bár táncosnak nem mondanám magam, mert annál jobban tisztelem azt a szakmát. Rendezői vágyam soha nem volt. Koreográfusként értek sikerek az egyetemen, ezért ha most ebbe a pozícióba hívnak és szimpatikus a csapat meg a feladat, akkor elvállalom, de magamtól nem kezdeményezek ilyen jellegű munkákat. 

Milyen kérdést teszel fel az utánad következő Rózsa Krisztiánnak?

Ha egy karaktert választhatnál, mi az, amit szívesen játszanál még most is?

Szerző: Kurta Niké

KÖSZÖNET Nikének a sorozatért!