KulisszaMácsai PálForgács PéterRadnay CsillaPokorny LiaBereményi Géza
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 27., szerda

    “Ha alkotok, az időn kívüli dimenziókban lebegek” – Interjú Gáspár Andrással

    2020. április 30., csütörtök 06:15

    Színészként, rendezőként, drámatanárként és műsorvezetőként is ismerheti a közönség, nemrég azonban elindult írói karrierje, megjelent első regénye Föld 2 Záróvizsga címmel.

    A történet kamasz hősei érthetetlennek tűnő körülmények között egy földszerű bolygóra kerülnek. Itt nemcsak virtuális és valóságos ellenfelekkel kell megküzdeniük, hanem saját magukkal is. Írói nevén: Gáspár András Gáspárt kérdeztük.

    Egy interjúban úgy fogalmaztál, nyaranta 10-12 delfinkönyvet raktál magad köré, meghatároztad, hogy naponta mennyit olvasol, és csak azután mentél rosszalkodni, hogy teljesítetted a tervet. Hogy szerettél bele az olvasásba és milyen szerepet tölt most be az életedben? Mikor fogalmaztad meg először, hogy te is szívesen írnál?

    Vidéken nőttem fel. A szomszédunkban volt egy nálam 10 évvel idősebb lány. Nagylány. Természetesen rajongtam érte. Megtanított virágszirmokból pafümöt készíteni és ő tanított meg olvasni is. Ma is emlékszem a kölnik illatára és a könyvek finom szagára. Amikor az első könyvet öt évesen egyedül végigbetűztem, azt éreztem: nagy fiú lettem. Édesanyám hamar megértette, megérezte, hogy én nagyon különbözöm a vidéki srácoktól. A szíve mélyén szerette is volna, hogy különbözzek. Ő is ki akart emelkedni a vidéki környezetből, a fiában ezt a hajlamot nagyon támogatta. Így nem érte váratlanul, hogy megszállottan befelé fordultam, és kirobbantani sem lehetett sokszor a könyveim mellől. Igen: nyaranta delfin könyveket, Vernét, Coopert, Karl Mayt faltam, telente pedig a nagymamám olajkályhája mellett – náluk laktunk sokáig – Dickens Twist Oliverjét olvasva kuckóztam be magam egy kis karos láda lócán. Emlékszem, olyannyira nem válogattam egy idő után, hogy a Háború és béke is becsusszant a listára, amikor tíz éves lehettem. Annyira vonzottak a betűk, hogy csak az első ötven oldal után értettem meg, nem mindegy, hogy mikor mit olvasok, így visszatértem Dickenshez. Később persze a komoly irodalom is teret kapott az életemben, nem volt olyan nap, hogy ne olvastam volna Kaffkát vagy Bulgakovot. Bármilyen könyvet is kértem, mindig megkaptam a szüleimtől, akik annak ellenére támogatták megszállott olvasási mániámat, hogy szerény fizetésük jelentős részét kitették a kiadások. Az olvasás igénye tehát beépült a hétköznapjaimba. És így van ez ma is. Tény: kalandregényeket, krimit, vagy lektűrt ma már csak angolul olvasok, hogy ébren tartsam a nyelvtudásomat. Nem tagadom így Stephen King is a hétköznapjaim része volt sokáig és most a Trónok harca negyedik köteténél tartok. Imádom továbbra is a gyerekkönyveket és a kortárs irodalom egy-egy remeke is belefér a nagyon kevés időmbe – Dragomán György például egy varázslat –  de tény: az utóbbi években főként a drámairodalom teszi ki az olvasásra szánt időm jelentős részét, ugyanis drámatanárként folyamatosan ezzel a műfajjal dolgozunk. Azt szoktam mondani társamnak, Balázs Ágnesnek, aki a Móra Könyvkiadó csodálatos írója, hogy

    ha egyetlen csodát tehetnék, akkor az az lenne, hogy egy napot 26 órásra varázsolnék és akkor a napi két óra olvasás fixen meglenne az életemben. És ráadásul most én is elkezdtem írni. Ez pedig néha napi 20 órát követel.

    Kemény. Az első „regényemet” egyébként – ma is megvan a „kézirat” – a Star wars ihlette. Olyan brutális élmény volt az a világ nekünk akkor 1977-ben, hogy teljesen átitatta a csodákra, mesékre, történetekre fogékony lelkeket. Engem olyannyira elsodort, hogy kb. tíz évesen elkezdtem írni az első „művemet”. Soha nem kerül kiadásra, silány sci-fi, epigon alkotás, de elkészült! Van eleje, közepe, vége, több száz oldal. Kamasszá válva aztán a költészet kezdett foglalkoztatni, entellektüelként definiálva magam azt gondoltam: a költészet mégiscsak egy emelkedettebb műfaj. Egy-két nem túl rossz versem született akkor, de tény: soha nem gondoltam, hogy valaha is komolyan írni fogok. Az ifjú felnőtt kor küszöbén már a színház csábítgatta a lelkem. Úgy gondoltam: a bennem mozgó alkotói vágy ebben a műfajban találta meg a végső  kifejezési formát.

    Gáspár András, Balázs Ágnes / Meghallgatás olvasópróba / Fotó: Véner Orsolya

    Társad, Balázs Ágnes, a Móra Könyvkiadó állandó, sikeres szerzője, akivel színházi produkciókon is együtt dolgoztok. Miként inspiráljátok egymást a munkában? Te mikor döntötted el, hogy megírod a Föld 2 Záróvizsga című regényed? Mekkora erőpróbát jelentett számodra a regényírás, miből merítettél hozzá ihletet?

    Egymáson kívül a színház mindkettőnk nagy-nagy szerelme. És Ági a színháznak köszönheti, hogy ilyen csodálatos író lett. Pályánk elején éveken keresztül hoztunk létre színdarabokat, így került színpadra a Weöres Sándor Psyché-jéből született „Psyché megidézése” rock-szeánsz, valamint az Ember tragédiája ihlette „Isteni show” című musical. Soha nem volt könnyű dolgunk, minden produkció színpadra állításáért megküzdöttünk. Fura helyzetek voltak ezek. Tényleg minőségi alkotásokkal jelentkeztünk, de minden produkciónál mindig mindent elölről kellett kezdenünk. Ez van. A független színházi alkotásnak itthon ez a szokásrendje… Ági első önálló színdarabjával az „Andersen, avagy a mesék meséje” című zenés játékkal is évekig házaltunk. Végül Iglódi István a Pesti Magyar Színházban bemutatta, ott 125 előadás futott belőle és bizony számos vidéki színházban is sikert aratott, sőt Németországban három helyen balettként is bemutatták. De míg idáig eljutott a darab a történet évekig a fiókban hevert. Én mondtam Áginak, hogy annyira jó a sztori, lehetetlen, hogy a színházi világ lassan mozduló, impotens attitüdje megfojtsa ezt a remekművet. Írd meg könyvben! Erre Ági, hogy bebizonyítsa nekem, hogy nem tud írni, megírta a könyv egyik gyönyörű fejezetét. Nem az elsőt. A közepéről egyet, mert nem hitt abban, hogy bármi is lesz belőle. Nos, ma már 24 könyve van a könyvpiacon. Csodálatos művek. Én lehettem tehát a múzsa.Vagy inkább „múzs”.

    És ez az egymást ösztönző, egymást az összes nehézségen továbblendítő magatartás vitt minket mindig tovább. Emiatt jutottam el 49 évesen oda, hogy új fejezet nyílt az életemben.

    Hiszen Ági ösztönzött, hogy az első két regényem leadjam a Móra Könyvkiadónak. Nem hagyott békén. Elolvasta mindkét regényt és azt mondta: ez jó. Mivel egy remekíró a társam, nem mertem nem hinni neki. 

    Hogy indult útnak az első komoly könyv?

    Játékból… Az első regényt 17 évvel ezelőtt Bibinek, Daninak és Barnabásnak kezdtem írni, a gyermekeimnek, amikor a srácok tíz évesek voltak, a lányom pedig kb. négy. Imádták a kalandokat. Nyaranta Balatonszárszón a cukrásztól a zöldségesen keresztül a helyi gyerekekig nagyon sokan be voltak avatva egy nagy kalandjátékba, melynek az volt az alapsztorija, hogy a Balatonon kalózok vannak! A gyerekeim a szervezkedésről semmit nem tudtak, ők csak azt látták, hogy reggelente a nyaraló ajtaja elé ajándékok és üzenetek vannak elhelyezve, amelyeket a gonosz kalózok, vagy a srácaim patrónusai, a jó kalózlányok küldtek. Változatos feladatokat kellett végrehajtani a gyerekeimnek, akik „jó kalóz” bandát alapítottak és volt hogy éjszakai csatákra indultak, hogy megmentsék a kalózlányokat. Előfordult, hogy őrült vizipisztoly csatát vívtak az általunk felbérelt kalóz fiúkkal az éjszakai erdőben. A kalózfiúk persze mindig remegve menekültek, maguk mögött hagyva a kalózkincseket… Évekig tartott a játék, és a felnőtt gyerekeim azt mondták később, hogy évekig hitték akkor, hogy a Balaton egy varázslatos kalandvilág. Ezeknek az élményeknek köszönhető, hogy szerettem volna meglepni őket egy kalandregénnyel is, hogy ezzel egy olyan világba repítsem őket, ahol megint csak együtt kalandozhatunk. Aztán az élet lelassította az alkotó folyamatot, sok-sok feladatom akadt színészként és így a FÖLD 2 ZÁRÓVIZSGA című könyvem első verzióját már csak felnőtt fejjel olvashatták…

    Balázs Ágnessel már a pályátok elején olyan fontossá vált számotokra egy-egy alkotás ügye, hogy bátrak voltatok kezdőkként felmondani Nemzeti Színházi szerződésetek, hogy az említett Psychét színpadra vihessétek ahelyett, hogy Az ember tragédiájában statisztálnátok. A kíváncsiságotok újabb és újabb projektek felé hajt benneteket. Számodra hogy váltak fontossá a Föld 2 záróvizsga által fevetett témák, ügyek?

    Az első könyvemben a tét elég nagy. A Föld vezető hatalmai üzenetet kapnak az Univerzum távoli vidékéről – hogy kiktől azt nem árulnám el – hogy megfigyeléseik szerint – ugyanis évezredek óta szemmel tartanak minket – a Föld szénája nem áll jól. Nem sáfárkodtunk igazán jól az évmilliókkal ezelőtt ránk bízott csodával, az élettel. A 21. századra kiderült, hogy nem vagyunk igazán méltók az ajándékra, amit tőlük kaptunk és amit életnek neveznek. Mi vesz körül minket? Ha nem vagyunk vakok, látjuk, hogy nem normális az, ahogy élünk és amiben élünk. Többek között ez van most: túlnépesedés, környezetszennyezés, atomháború veszélye, állandó fegyverkezés, az ózonréteg amortizálása, a természet bolond kizsákmányolása… De vannak hétköznapibb abszurditások is: idegengyűlölet, migránsozás, a vagyonfelhalmozás őrülete. Érthetetlen önzést látsz minden területen. Intoleranciát. Az empátia teljes hiányát. Miféle világ ez? Humánus? Emberhez méltó? Nagyon nem. A föld hatalmai alig több mint három évtizedet kapnak arra, hogy kiállítsanak egy olyan csapatot, amely bizonyíthatja a nagy záróvizsgán, hogy igenis van a földi civilizációnak egy olyan generációja, ami ÉRETT és FELNŐTT. Erről szól tehát a Föld 2 nagy kalandja. A főszereplőink, akik a Highbury Hills iskola diákjai tehát minket képviselnek a vizsgapályán az Univerzum peremén.

    A kötet alcíme: A tét a lét. Miért választottad ezt a mondatot?

    Óh, ez nem alcím. Ez csak egy „marketing” fogás a könyv trailerének végén. A fentiekből azt hiszem kiderült, hogy a regény egy tükröt próbál állítani a jelenkornak. A borzalmas folyamatoknak, amelyek miatt a szakadék szélén táncol az emberi lét. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de a jelenlegi világhelyzet egyértelmű jelzés arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálunk. A reklámszlogenben ez a tükör motívum köszön vissza. A fogyasztói társadalom egyik sikerműsorának szlogenjét fordítottuk meg azt üzenve: ha úgy éljük az életünket, hogy eltávolodunk a minőségi tartalmaktól, akkor a baj előbb vagy utóbb ránk köszönt. Napjainkban, az emberi felelőtlenség miatt kirobbant világkatasztrófa közepette, azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ez mennyire igaz.

    Mint rendező, mint színházi táborok szervezője, mint drámatanár sokat találkozol kamaszokkal és regényed főhősei is ehhez a korosztályhoz tartoznak. Miért ők kerültek a történet középpontjába? 

    Ahogy említettem, a regényt kezdetben a kisgyerekeimnek szántam. Náluk idősebb példaképeket szerettem volna a történet főhőseivé tenni. Ebben a regényben ugyanis a fiataloknak folyamatosan problémákat kell megoldaniuk. Hol ésszel, hol szívvel, hol lélekkel.

    És bevallom, nevelési szándék is volt bennem, a kalandokon keresztül szerettem volna olyan kamaszokkal megismertetni őket, akik nem héroszok, esendőek és akik – hozzánk hasonlóan – szembesülnek azzal, hogy nincs problémamentes élet.

    Sőt! A problémák együtt járnak az emberi élettel. Természetesnek kell venni, hogy vannak. A nehézségek formálnak minket, erőssé tesznek. Megtanítanak arra, hogy nincs jó és rossz megoldás, csak megoldások vannak, amiket minden nehéz helyzetben meg kell keresni. Egy helyzetnek akár több megoldása is lehet. Egy dolgot nem szabad: széttárni a kezünket és várni, hogy más oldja meg a dolgokat helyettünk. És bizony elbukunk, de nem szabad a padlón ragadni. Aki képes egy k.o. után talpra állni, az az igazi győztes. A karakterek formálása közben hasznosítottam a drámatanári tapasztalataimat is. Bízom benne, hogy ennek köszönhetően életszerű, valódi fiatalok lettek a regény hősei.

    Hunyadi Máté, Gáspár András / Fotó: Pótszékfoglaló

    Te hogy viseled a koronavírus sújtotta helyzetet és hogy látod most a Földünk jövőjét, meg tudjuk-e menteni magunkat?

    Nem tudok másról írni, csak arról, amit a világról gondolok. Az a fura, hogy a FÖLD 2 története nagyon régen állt össze, de ijesztően aktuális lett, és valószínűleg nem véletlen, hogy pont 2020-ban jelent meg. A második könyvem, amit fél év alattírtam, egy disztopikus kalandregény. Az alaptörténete három nap alatt készült el az ÁSZ SZÍNJÁTSZÓTÁBOR-ban, egy úgynevezett challenge eredményeként. A táborban az egyik reggel minden csapat húzott egy fotót több kép közül – amelyeket a fotóművész fiam készített – és a fotó alapján kellett három nap alatt színdarabot készíteni. Emlékszem mennyit agyaltunk a csapatommal, hogy mit rakjunk össze, sok-sok vita volt a diákjaimmal, ugyanis én tanítás közben is betegesen ragaszkodom ahhoz, hogy, amit csinálunk, annak legyen kapcsolata a korral, amiben élünk. Így körvonalazódott egy történet, amely erőteljesen reflektál a helyzetünkre. Egy olyan társadalomban játszódik, amelyet a vak hit vezérel… A koronavírus karantén második napján láttam neki a harmadik regényemnek, egy történelmi thillernek. A Meroving korban játszódik egy kis frank faluban, ahol a királyok brutálisan erkölcstelen és véres politikai játszmáinak hatására a társadalom eme apró közösségében is pestisként kezd haláltáncot járni és pusztítani az erkölcstelenség és a perverz gátlástalanság. Ebből talán kiderül, hogy nem vagyok jó véleménnyel mindarról, ami körülvesz. Amit látok azt minden szempontból elrettentőnek találom. De fiatalokkal dolgozom és hiszek a gyermekeimben. Azaz: elvakult optimizmussal csüggök a jövőn. A regényeimben bemutatott világ – a Föld 2 világa is – ijesztő és elkeserítő, noha nem rajzolok vastag kontúrokatcsupán igyekszem tükröt tartani,igazságokat megfogalmazni.

    Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire hiteles a kép, amit rajzolok, de én azt látom, változásra van szükség. És azért tanítok fiatalokat, azért írok, hogy legyenek generációk, akik ezt a sötét képet színesre festik.

    Ha egy kicsit hozzá tudok tenni ahhoz, hogy a kép világosabb és több dimenziós legyen, ne csak fekete-fehér, akkor teljesítettem a küldetésem. Végsőkig hiszek az emberben. És abban, hogy a világosság győz a sötétség felett.

    Egyszer azt nyilatkoztad, “rengeteg energiát kell befektetni ahhoz, hogy eredményeket tudj felmutatni”. Mi az, amiben most fejlődni szeretnél, amibe több energiát fogsz fektetni a következő időszakban?

    Hm… Ezt a gondolatot a színházi alkotásaimmal kapcsolatban fogalmaztam meg. Nem panaszkodhatok, úgy érzem, mindent megvalósítottam a színházi területen, amit szerettem volna. De mindent sokadik nekifutásra, rengeteg energia befektetése után. És soha nem az alkotásra sajnáltam az energiát, hanem a küszködésre, ami a körülmények megteremtését kísérte. Itt van például a Petőfi-játék című musical, amelyet Balázs Ágnes írt. Zseniális anyag. De tényleg. Elképesztő írói munka, fülbemászó melódiák, csodálatos dalszövegek. Minden Ágnes tehetségét dicséri. És fontos anyag. Petőfit tanulják a legkülönbözőbb korosztályok, általános iskolások és gimnazisták. Azt gondolnád, hogy egy sikeres szerző – aki már több sikeres színházi projektet letett az asztalra – könnyedén színpadra tudja vinni, hiszen a közönség stabilan megvan. És mivel jó a darab, sokak érdeklődését felkelthetné a megfelelő kommunikációval. De gondolj bele, több, mint 15 évvel ezelőtt készült! Már Iglódi tanár úrnak is mutattuk Ágival, aki az Andersent sok helyen megrendezte az országban. Ő nyitott is volt, de a halála közbeszólt. Ezután rengeteg helyen kopogtattunk. Volt olyan vidéki színház, ahol már majdnem repertoárra vették, majd valami helyi, személyes konfliktus miatt kikerült a tervek közül. Aztán egy magánszínház szerette volna megvalósítani, de ott végül koncepcióváltás történt. Ebben az esetben már én vállaltam a rendezést és a klasszikus elgondolást street workout musicallé alakítottam. Túl voltunk a castingon, amikor pénzügyi okok miatt a színház lemondott a projektről. Ekkor még mindig nem szakadt vége a kalandnak. Egy színházi vállalkozás végül bemutatta a Petőfi-játékot a Szentendrei Teátrummal együttműködésben Szentendrén, 2019 augusztusában. Teltház, siker, remek kritikák.  Egy előadást tartottunk és az volt a terv, hogy ősszel folytatódik a sikertörténet egy budapesti játszóhelyen. Mi történt? A cég, aki a producerünk volt, nem kapta meg a neki törvényesen járó TAO-t. És az eredmény? Kérdés maradt, hogy mikor kerül újra színpadra a Petőfi-játék, amit a bemutatót követően mindenki számonkért rajtunk. 2020 januárjában aztán egy új producer, aki sok fantáziát látott benne és aki felismerte, hogy a projekt milyen könnyen értékesíthető, felújította az előadást és megállapodást kötött a Pesti Magyar Színházzal, hogy március 15. előtt 9 előadást tarthassunk belőle. Március 11-én rendelte el a kormány, hogy nem engedélyezett a színházi előadások megtartása a koronavírusra való tekintettel. Aznap reggel, fél órával az előadás kezdés előtt tudtuk meg a hírt. Én akkor már 28 órája voltam talpon, ugyanis éjszaka világítottam a színházban. Tehát: elég sok energiát öltünk ebbe a csodálatos színdarabba, a Petőfi-játékba. Sok tehetséges ember tartott velem ebben a projektben. És bizony sok-sok tehetséges színházi ember teszi bele szívét-lelkét abba, hogy estéről estére minőségi szórakozást nyújtson a közönségnek. De a színházzal mindig van valami. Hol igazságtalanul neveznek ki igazgatókat, hol minőségi projektek nem tudnak eljutni a megvalósulásig, miközben kritikán aluli haknik virágoznak, hol a TAO-t vonják el, ami egyébként lendületbe hozta a színházművészetünket, hol teheséges fiatalok tűnnek el nyomtalanul. Számomra a színház szerelem és szerencsére a párommal együtt vívtuk küzdelmeinket ezen a terepen, így a nehézségek és a sikeres bemutatók után is mindig tudtunk friss energiákat mozgósítani. De bevallom, ha több energiát fordíthattam volna az alkotásra és kevesebbet az alkotói feltételek megteremtésére, sokkal több színházi előadást tudtam volna létrehozni. Ötször pályáztam közgazdász végzettséggel megtámogatva a színészi végzettségemet színházigazgatónak. Állítólag jó pályázatokat írtam…. De ez az energia is a semmibe veszett. Persze minden jó valamire. Mindenből tanultam. Jó azt is megtanulni, hogy nem szabad feladni, hiszen mindig van másnap, amiben ott rejlik egy szebb jövő lehetősége.

    Most pedig itt az írás, egy olyan tevékenység, ami csak rajtam múlik. Amikor két leadott könyvem kapcsán beszélgetésre hívott Pacskovszky Zsolt, a Móra Könyvkiadó szerkesztője, azt mondta, hogy fel akarnak építeni, mint írót, mert olyan a stílusom, a történetszövésem és olyan sztorikat találok ki, hogy ez egy új hang lehet a magyar ifjúsági irodalomban.

    Én meg ültem ott és nem értettem mi történik. Nem kell küzdenem? Nem kell bizonygatnom valamit? Nem kell győzködnöm senkit?

    Bevallom: a színház világa nem erre trenírozott. Ott mindenért keservesen meg kellett küzdeni, most pedig – azt hiszem -, szárnyakat kaptam. Az eredmény az, hogy egy hónap alatt megírtam egy 360 oldalas regényt. Immár a harmadikat. Hát, így működöm. A színházi alkotómunka során is alapvetően ez a tempó jellemzett. Képes voltam Szentendrén 72 órát megállás nélkül pörögni. Nappal próba, hajnalig világítás. Nem számított az idő. Ha alkotok, az időn kívüli dimenziókban lebegek. Imádom. A színház tényleg nagy szerelem, de most új szerelmem is van, amely talán nem olyan hűtlen és amely talán erősebben fogja majd a kezem. Tehát most írok. Sok történetem van, amit szeretnék elmesélni…

    Színház Online

    - Színházi pillanatok az Instagramon -