SZFEKurta NikéFekete ÁdámJózsef Attila SzínházSzinetár Dóra
  • facebook
  • instagram
  • 2020. október 29., csütörtök

    “Ha egy széket kell játszani, azt játszom el” – Monori Lili 75 éves

    2020. október 10., szombat 22:07

    Ma ünnepli 75. születésnapját Monori Lili, Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész.

    “Milyen megindító lenne Lilivel találkozni ebből az alkalomból. Megismerkedni és együtt játszani vele csodálatos kaland volt nekem. Lili rendkívüli, egyedi színésznő. Magyar nemzeti kincs! Boldog születésnapot, kedves Lili!” – üzente a művész születésnapja alkalmából Isabelle Huppert a kultúra.hu-nak.

    Monori Lili / Fotó- Farkas Norbert, magyarhang.org

    Monori Lili pályájáról:

    Monori Lili karrierje kezdetén gépíróként dolgozott, emellett amatőr versmondóként lépett fel. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1965–1969 között. 1969–1973 között a Thália Színházban szerepelt. 1973–1976 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszott. 1976–1990 között a Mafilm társulatának tagja volt.

    Filmográfiája nagyon gazdag, a hetvenes években máig emlékezetes alkotások sorában játszott, például A tanú, a Bástyasétány ’74, az Ők ketten, a Céllövölde, a Ha megjön József és a Legenda a nyúlpaprikásról című filmekben. Az 1976-ban készült Kilenc hónap, melynek abszolút főszereplője volt számos nemzetközi elismerést is kapott. A kamera előtt szülte meg első gyermekét, Horváth Sándor Farkast – ez világszerte a női egyenjogúsági mozgalom fontos eseményévé vált. 

    1980-ban a francia Gaumont-cég meghívottjaként Párizsban járt iskolába. 1985-ben Székely B. Miklóssal próbatermet béreltek, ottani tevékenységük (többek között a Műtét és a Macbeth előadások) az épület lebontásáig tartott. Az általa alapított, 1983 óta működő Szentkirályi Színházi Műhelyben, NKA, EMMI pályázatokon nyertes szinopszisaikból készítettek előadásokat.

    Az 1980-as évek második felétől a Mu Színházban tartottak bemutatókat, majd Monori Lili és lánya, Székely Rozi színésznő Iszaak Babel Lovashadsereg című novellagyűjteménye alapján összeállított művet játszották el a Király utca 9. sz. ház egyik lakásában. Itt Monori Lili 2011.november 30-án Székely Rozival, Stork Natasa színésznővel és Újlaki Béla közreműködésével a Rókatánc című darabjuk következett, amelyben a színésznő a valóság és a fikció határán ekkor elsősorban édesapja emlékének adózik, éles karikírozó készséggel, könyörtelen igazságkutatással.

    A magyar és a külföldi színházi élet nagyjainak köreiben Monori Lilit kivételes tisztelet és elismerés övezi. Mélyen hiteles, páratlanul igaz színésznek tartják. Monori Lilit 2008-ban a POSZT Legjobb női főszereplőjének választották a Proton Színház Frankenstein-terv c. produkciójában nyújtott alakításaiért. Jelenleg is a Mundruczó Kornél vezette társulat tagja.

    2014-ben megkapta a Független Előadó-művészeti Szövetség életműdíját. 2015-ben a Katona József Színház Faust I-II. c. előadásaiban is szerepet vállalt. Ez utóbbiban nyújtott alakításaiért elnyerte a Kritikusok Díját a legjobb női mellékszereplő kategóriában. 

    A művészről saját szavaival:

    Beszélni: Nem szeretek magamról beszélni, sem a magánéletemről, sem a betegségekről, sőt, igazából ma már a szakmámról sem.

    Családias: Mindig tetszettek a pici babakészítő műhelyek, órásboltok: ha bejön valaki, megszólal a csengő, minden olyan családias és nyugodt. Valami ilyesmit szeretnék a színészetben, de ez nagyon bonyolult.

    Kismalac, kiskacsa: Apukám el-eltűnt, nemigen törődött velünk. Anyukám kínlódott szívbetegen. Nagyon szegények voltunk. Lehetett viszont rollerezni a szobában, amit nagyon élveztem. Nem jártam se bölcsődébe, se óvodába, sokáig iskolába se mentem. Állatokkal játszottam. Kismalacon lovagoltam, a kiskacsát agyonszeretgettem. Sajnáltam, hogy megfázik, ezért beraktam a sütőbe. Ez volt az én bunkerem, azt hittem, egy életre szóló védelmet ad. Nyolcévesen a kanyaró szövődményei miatt szívbeteg lettem, szanatóriumba kerültem. Később gyors- és gépírást tanultam. Tizenhat évesen már dolgoztam.

    Monori Lili a Demencia c. előadásban / Fotó- Rév Marcell

    Szeretet: Gyerekkoromban sokat rajzoltam. Emberfigurákat, akiknek elképzeltem a sorsát. A képzőművészeti gimibe akartam menni. A rajztanárom nem tudta szívből javasolni, hogy ezt a pályát válasszam. Az a probléma velem, mondta, hogy hónapokig jól megy a rajz, aztán mintha elfelejtettem volna, teljesen a nullára zuhan. Beneveztem különböző szavalóversenyekre, amiket sorra megnyertem. Nem tudom, mi történt. Valami önkívület jött rám. Mindig a szeretet hajtott.

    Élmények: Az élmények nem sokat érnek, ha az ember képtelen azokat a színpadon hősébe oltani… 

    Szöveg: Otthon elolvasom, de a próbákon tanulom meg. Én nem a szöveghez kötöm a cselekvést, hanem a mozgáshoz, ami a lelkiállapotot jelzi, hogy belül mi történik… Ezért nem tudok szöveget tanulni, az nekem magolás. Próbáltam, de elfelejtettem. Törökszentmiklósi, Szolnok megyei vagyok. Látszik is rajtam. A zárt ’A’ betűk…Ez nem irtódik ki az emberből, benne marad. És bár megtanultam szépen beszélni, akkor érzem jól magamat, ha úgy beszélhetek, mint odahaza.

    Szék: Nincs rossz szerep, csak rossz színész van! Nincs kis szerep, csak kis színész! Ha egy széket kell eljátszani, akkor azt játszom el.

    Monori Lili, Ruttkay Éva

    Bolondulásig: 14 éves koromban levelet írtam a Színművészeti Főiskolára, hogy színésznő akarok lenni… Még soha nem voltam elégedett magammal. Pedig nem panaszkodhatom, a Thália Színház majdnem minden előadásában játszom. De én a bolondulásig szeretek játszani. Ha egy kanalat vagy egy poharat kellene alakítanom, azt is szívesen vállalnám.

    Csinálni: Rendezni akarok… vagyis… csinálni… darabot… egy olyan darabot kellene rendezni… ami rólunk szól… nincs ilyen darab… Írnom kell egy ilyen darabot… A valódi életről. A mi generációnkról… Például az enyémről. A Bérkocsis utcai lakásról, ahol nyolcan éltünk. A Fehérvári útról, ahol színjátszást kezdtem tanulni. Az emberekről. Az amatőrizmusról… Hogy milyen… Hogy miért van… De ezt nem lehet. Nem megy. Meg kell írni. Megírom. És megrendezem. Talán el is játszom.

    III. Richárd: De igazán tragédiákban lenne jó szerepelni. Nagyokat szenvedni, csonttá-bőrré fogyni a kínoktól. Amikor egyszer a főiskolán megkérdezték tőlem mit játszanék a legszívesebben, gondoltam, ha álom, legyen álom, s a III. Richárdot írtam a kérdőívre. A ravaszkodása, a szüntelen átalakulása, a szenvedése… Szóval ez lenne az én szerepem. Félnék is az ilyen figurától, mert nagyon belemennék és elveszteném az önkontrollomat. A vígjáték is izgat, meg minden, ami színészet. Bár néha magam is csodálkozom azon, hogy színész lettem. Mert annyi minden állt előttem, annyi mindent el kellett löknöm, hogy szabad legyen az út. De még most sem szabad, hiszen albérletben élek. S amikor késő este lefekszem, a sötétben a mennyezetet bámulva arra gondolok, még mindig keveset tudok a színészetből.

    Isabelle Huppert és Monori Lili az Örökségben / Forrás: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum

    Kilenc hónap: Már két hete elfolyt a magzatvizem. Október 16-ára voltam kiírva, de miután van egy szimbólum az életemben, Eleonora Duse olasz színésznő, aki október 3-án született, aznap bementem a kórházba, és kértem a szülésznőt, hogy hívja be az orvost. Telefonáltam a filmeseknek, és onnantól már nem volt pardon. Két gyorsítót kaptam, amitől úgy éreztem, hogy eltörik a gerincem. Kétszázhatvanra szökött a vérnyomásom. Kende János operatőr egyszer elájult, mindenesetre felvették a szülést. Itthon gyalázkodó levelek sorát kaptuk. Mártának még autós üldözése is volt, le akarták szorítani a rendőrök, mert megismerték. Különösen Franciaországban szerették a Kilenc hónapot, ahol a zenitjén volt a feminista mozgalom. Rengeteg díjat nyert a film, az arab világban szólt a legnagyobbat. Zsámbékitól elkéredzkedtem, hogy Teheránba szeretnék menni. Nem mondtam meg a színházban, hogy a sahnéval jattolok vagy Rita Tushingammel találkozom. Természetesnek tartottam. Lukáts Andor szólt, hogy a televízióban látta, hogy Újdelhiben egymást verték az emberek a jegyért, rendőrkordon volt, a nőket nem engedték be. Egy indiai riporternő interjút készített velem a női sors vállalásáról. Azt mondtam neki, nem tudok feminista dumát nyomni. Egyszerű dolgokról van szó.

    Élet: Nem is a Thália Színházzal volt a baj, hanem a magánéletemmel, ami borzasztóan nyomasztott. Volt egy filmrendező férjem, aki emigrált, vele mentem, aztán visszajöttem, de ettől is rosszul éreztem magam. És ebbe egy kicsit beleroppantam. Nem tudtam a szerepekbe kapaszkodni, hiába volt például sírós szerepem, amikor anyukámat elütötte a vonat. Egyre jobban szétvált az életem és a színpad… Kaposvár akkor egy ’ menekült tábor ’ volt. Az ott játszóknak ez a színház volt az egyetlen biztos talaj a lábuk alatt. De kisgyerekkel nem volt vállalható az ingázás, jól jött, hogy a filmgyárnak színésztársulata alakult, ide szerződtem… Én örülök, hogy túléltem azokat az éveket. Sok barátom – például Bódy Gábor – nem élte túl. De másféle halottak is vannak, olyanok, akiknek a teste túlélte a szellemi-fizikai halálukat. Én ezt csak úgy tudtam elkerülni, hogy abbahagytam a pályát. Nem hittem volna, hogy még egyszer színpadra lépek, azt gondoltam, számomra meghalt a színház.

    Monori Lili és Koltai Róbert

    A Szentkirályi pince: 1982-ben váratlanul lett az enyém életem két nagy adománya: Laca és Szentkirályi utca 4… És az is fontos volt, hogy a két kezünk munkája vegyen körül minket, hogy belakjuk a helyet… annak idején Pilinszkynél olvastam, hogy “Ó, miért, hogy mindig a helyszín a legerősebb? Ó, miért?” – nem értettem. A hely? – az aztán nem fontos – gondoltam. Ez a pince kellett, hogy rájöjjek: de… valahogy én másként látom a színészet lényegét, mint ami a színházakban folyik. Nem a nagy csillogáson, a nagy sírásokon, nagy nevetéseken, nagy mindenféléken alapszik a hatás – éppen ellenkezőleg. A lényeg rejtve zajlik. Elrejtve a képben, a tárgyban, a szerepben, a nézőben. A művészet láthatatlan. A néző, aki nézi és ott van … saját jogon van ott, és ez a jog: a létezése.

    Belülről: Nem kell terméket előállítanunk, külső elvárásnak megfelelnünk. Belülről hajt minket valami. Azóta nyugodtam meg. Mintha hazataláltam volna, mintha a szüleimet találtam volna meg. Attól, hogy alapvető kérdéseket tehetek fel. Úgy éreztem a pincéről, hogy ő az anyukám. Nem osztódtunk szét díszlettervezőre, jelmeztervezőre stb. A cipő és a ruha éppúgy színészet, mint az, hogy szöveget mondasz.Megnéznek minket, és képek maradnak meg bennük.

    2004, Mu Színház, lakásszínház: Az már nem inspirált annyira. Nekem ez a pince volt a mindenem, az anyám, a szüleim. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk úgy maradni, hogy semmit ne akarjunk, hanem majd a dolog megmutatja magát. Különben az ember elvész abban, amit akar. A Király utca 9.-ben, egy barátom lakásán csináltuk Babel Árulását, utána Rozi lányom lakásán a Maros utcában a Don Quijotét. Akkor én már nem tudtam jelen lenni, mert infarktusom volt, Skype-on kapcsoltak Kisorosziba, Rozinál Zsótér, MGP, pár ember és Rozi cicája ült. MGP megírta, hogy vetítenek ugyan a színházakban, de itt minden valódi: egy valóban beteg ember Kisorosziban, a másik Budán, mégis van közöttük kapcsolat. Tehát a kapcsolat a lényeg.

    Elég: Már tudom, elég nekem a saját életemből merítkeznem… Nemrég olvastam Tadeus Kantor lengyel festő-rendező könyvét, aki megerősített. Kantor azt mondja: “Elég valami végtelenül pici kis egyéni, védtelen emberit fölmutatni az eltömegesítés ellen. A tömeg és a közösségi élet világa megtorpan a színpad és a nézőtér közötti Maginot-vonalon.”

    Válaszok: A színházban nem az a fontos, hogy mutogassuk magunkat. A nézőnek választ kell kapnia a kérdéseire, s erre az üzemszerű termelő színházban nincs lehetőség…

    Forrás: Színház Online, MTI, Kultúra.hu, NFI, Proton Színház

    - Színházi pillanatok az Instagramon -