Egy monodráma, amely bemutatása óra tartogat felfedezni való apróságokat – ettől izgalmas az előadó számára is. A nagybőgő. Süskind világhírű színpadi műve, Klem Viktor előadásában, ismét műsoron, július 22-én, Óbudán a Kiskorona7-ben.
Hogyan találkoztál a darabbal?
Elém dobta az élet. A debreceni Ady Endre Gimnázium dráma tagozatára jártam, a színházlátogatás rendszeres program volt nálunk. A kiváló Sárközy Zoltánnal akkor tartotta repertoáron a Csokonai Színház ezt az előadást, amikor én tinédzser voltam. A nagybőgő az ő előadásában egy realisztikusabb megvalósítást kapott, kávéfőzéssel, tojás sütéssel, bútorokkal és sok kellékkel idézték meg egy zenész otthonát. Ez lett életem első igazán meghatározó színházi élménye. Lenyűgözött, hogy érzem a kávé illatát a nézőtéren, és az is, hogy egy színész úgy szólal meg, hogy azt érzem: nála vagyok. Az ő otthonában. Elirigyeltem tőle ezt a produkciót tizenöt évesen, és megfogadtam, hogy egyszer megpróbálkozom vele. Persze, csak majd ha hatvan leszek… Végül huszonnyolc éves koromban elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább, nekiveselkedtem.
Régebbi cikkekből úgy értelmeztem, hogy először egyedül állítottad színpadra, aztán készült egy felújítás, amit Radnai Márk rendezett.
Első körben is sok segítséget kaptam. Például Ivanyos Ambrustól a szövegkönyv kapcsán, a FÜGE mint produkciós csapat, komoly védőhálót biztosított az elődás létrejöttéhez. Több színész kollégám is segített, végül Radnai Márkkezében kötött ki az anyag, és ő lökdösött be a célegyenesből a premierig. Az előadás további sorsát azóta is nyomon követi Márk. Sokszor megnézi, ha játszom, és a mai napig fedezünk fel apróságokat az anyagban, amiket olykor tovább cizellálunk.
Amikor elirigyelted a produkciót Sárközy Zoltántól, akkor a monodráma mint műfaj iránt is vágy ébredt benned, vagy csak a darab iránt?
Persze, a műfaj iránt is, de nagyjából úgy, mint a gyerek számára a fára mászás: nagyon izgalmasnak tűnik, de közben érzi, hogy őrületesen veszélyes is. Noha pontosan ez a kettősség ébreszt igazi kíváncsiságot a gyerekben, ettől érzi úgy, hogy muszáj kipróbálni. Amikor aztán eljött a premier napja, és először álltam a takarásban, várva, hogy 75 percet töltsek egyedül a színpadon, s meg kell próbálnom száz ember figyelmét lekötni: igazi jeges rémület fogott el. Aztán ez idővel enyhült, végül feloldódott és eltűnt. Szokták mondani, hogy aki nem izgul, annak nincs keresnivalója ezen a pályán. Én ezzel nem tudok egyetérteni. Nincs lámpalázam már, sőt kifejezetten várom a színpadra lépést, és csakis az foglalkoztat, hogy mit tudok aznap átadni a közönségnek. A nagybőgőst eljátszani pedig nem könnyű feladat, a karakter nagyon távol áll a személyiségemtől. Van benne meló rendesen, de olyan szép pillanatokat lehet benne találni, hogy arra fordítom minden energiámat. Félelemre már nem marad.
Változott valamit érzelmileg a nagybőgős a covid előtti előadásokhoz viszonyítva? Benne van a játékodban, amin keresztülment a világ?
A nagybőgős pont olyan fickó, aki világéletében karanténban volt. Önként bezárta magát fiatalon a hangszigetelt szobájába. Gondolkodás nélkül kijelenthetem róla, hogy ha valaki könnyedén viselte a pandémiát, az ő. Maximum a boltok nyitva tartásának változása zökkenthette ki. De az én személyemen keresztül sokat változott. A karantén alatt felgyűlt szeretetvágyból, vagy a találkozások, a szociális érintkezés hiányából adódóan extrán nőtt bennem is az igény a szeretetre, így aztán megvan ez a nagybőgősömben is. És persze nagyobb energiák mozdulnak meg benne akkor is, ha arról beszél, hogy nagyon vágyja a szerelmet. Igen, a világjárvány után találok új, lírai pillanatokat és rezdüléseket a „Szeressetek!” motívumra. Hogy a szentimentális vonal erősödik, abból is fakadhat persze, hogy öregszem, és direkt keresem ezeket a momentumokat, és a megoldásokat arra, hogy akár egy észrevétlen gesztusom által meghatódjon, elérzékenyüljön a néző. Tök új az előadásban, amikor megtörik és meg is áll a figura. Lelassítok és el is hallgatok olyankor. A nagybőgős megállapítja, hogy mennyire reménytelen távolságban van tőle a nő, akire vágyik. Ennél a résznél kifejezetten kísérletezem, hagyom kicsit meghalni a figurát, megmutatni a legelveszettebb módon magamat és őt egyszerre. Ezen a ponton a nagybőgős előredől, leveszi a szemüvegét és azt mondja: „Nem tudom, mi lesz, nem tudom, nem tudom…” Ha jól csinálom, megáll a levegő a nézőtéren. Egy barátomnak, aki többször látta már az előadást, ez lett a kedvenc része. Egyszerre drámai és komikus ez a pillanat: Talán magára ismert abban a momentumban, hogy ugyanígy görgeti maga előtt a problémáit, mint a főhős.
Nemcsak az a csoda, ahogyan az emberi rezdüléseket mutatja be Süskind. De ahogyan egy zenész attitűdjét, a zenei világ atmoszféráját láttatja, elképesztően hiteles. Tudsz valamit a szöveg történetéről?
Nem nyomoztam ez ügyben. Süskind alig adott interjút életében, teljesen elvonultan él. Az anyaggal kapcsolatban mégis tettem lépéseket irányába, szerettem volna engedélyt kérni a megfilmesítéshez. De a szerző semmilyen filmes feldolgozáshoz nem járul hozzá, kifejezetten színpadra írta A nagybőgő-tés ehhez tartja is magát. Van ebben elegancia, nem mondom, de kár érte. Remek 70-80 perces tévéfilmet csinálhatnánk belőle.
Szerző: Várkonyi Judit
Mikor, hol látható? Július 22-én, Óbudán a Kiskorona7-ben.