Megjelent Szabó Zoltán Attila Tabló című új könyve az Antológia kiadó gondozásában. A kötet a szerző művészinterjúiból, 20 év terméséből készült exkluzív válogatás; olvashatunk Törőcsik Mariról, Kállai Ferencről, Bárány Frigyesről, Hobóról, Herczku Ágiról, Szacsvay Lászlóról, Lukács Sándorról és Karinthy Mártonról is. 

Utóbbi portréinterjút, melyet a szerző 2010-ben készített a Nyugat Ma (I/2) számára, most, tíz évvel később, a kiadó engedélyével, a Színház Online is közli. 

Karinthy Marci és a felnőttek világa

Megszenvedte, hogy Karinthy. Nagyapja, nagybátyja és édesapja nimbusza, sikereik és kudarcaik, írói-költői hagyatékuk, a zseni vagy őrült kettős, gyilkos béklyója évtizedekig gúzsba kötötte a „kis” Karinthyt, aki mára a hírneves família legidősebb képviselőjévé érett, így nemcsak örökös, de az atyai örökségért felelős, a történetet továbbírni kész családfő is egyben. 

Ámbár Marci kerüli, mindig is kerülte a tiszteletköröket. Lelkében örök gyermek, esendő nagykamasz maradt. Akinek nagyon sok erőfeszítésébe, munkájába került, hogy elfogadja magát úgy, ahogy van. A lehetetlen küldetés így is sikerült, mára búcsút intett ördöggörcseinek. Kiírta magából azokat!

„Nálunk generációról generációra hagyományozódik a bűntudat. Az el nem követett bűnökért vagy talán a meg nem írt nagy művek miatt” – vallja Karinthy Márton, a 61 éves író-rendező, színházi mindenes. Évtizedekig szemlélte a világot Marciként, mire ráébredt: az ördöggörcs nemcsak nagybátyja, Gábor betegsége volt. „Visszatérő motívum a családban, csak kinél zsenialitásba, kinél őrületbe, kinél a teljes eltűnésbe kulminált…”

Hosszúkávé a Hadikban

K.M. szerint az ördöggörcs szörnyen valóságos, szörnyen kínzó, létező, „lélegző” jelképe a gátlásnak, az alkotni nem tudásnak, az alkotásra való elhivatottság érzésének, de legalább ennyire a tehetség elherdálásának is. – A félelem valami el nem végzettségtől jellegzetes Karinthy-vonás – rögzíti Márton hét évvel bestsellerre megjelenése után, az újranyitott Hadik kávéház emeleti (karzati?) foteljében, mialatt behörpöli a hosszúkávét, s a kezében egy kisvillával túrja-felezi-negyedeli-megszelídíti, majd bemajszolja a Rigó Jancsit. 

Minden mozdulata, fintora, gesztusa azt sugallja: felengedett, megnyugodott úgy is, mint színházcsináló, úgy is, mint író és szellemi örökös. Ha nem tudnánk, hogy mégis csak egy Karinthyról van szó, megkockáztatnám, hogy életvidám.  

– Kiléptem a veszélyzónából – fűzi hozzá egy egykori pánikbeteg jelenkori diadalmával, visszanyert hitével, gyógyulást sejtető magabiztosságával.  – Frigyes, ugye ötvenegy éves, Gábor hatvan volt, amikor meghalt – magyarázza a sasfióka süteménye martalékai fölött. – Szerencsésebb vagyok náluk. Már csak az időskori elhülyüléstől tarthatok, ami nem genetikus-, sokkal inkább jogos probléma – veti fel csibészes mosoly kíséretében. 

A vihar kapujában

Persze akárhogy csűrjük, csavarjuk, végül csak visszatérünk a görcsökhöz. A maiakhoz. Mint valami az öngyógyításban is jeleskedő, sokat tapasztalt terapeuta, Karinthy figyelmeztet: az Ördöggörcs napjainkig eltartó sikere, elismerése egyszerre kielégülés, szembesülés és eufória számára, noha a népszerűség görcsét is megismerte általa.  

– Már nem lehet akármit leírni, nem bújhatok el a színházi kulisszák és a családi „paraván” mögött – vallja. – De feltétlenül nyugalmat ad, hogy ha megőrülnék, a mű már akkor is készen van… Ez nekem nagy elégtétel, mert pontosan tudom, hogy a színházi élmény azzal a perccel elszáll, mihelyst legördült a függöny. A szakmán belül elégtételt jelent számomra az is, hogy a hazai színházi világot láttató második könyvem (A vihar kapuja) is rója a maga köreit, még ha nem is akkora körök ezek, mint az Ördöggörcs esetében voltak. Azért jólesett, hogy Máté Gábor kérésére fél áron, 16 kötetet kellett szereznem a Színművészetinek, mert a könyvbeli párbeszédeket használják, értelmezik a beszédórákon.  

Némileg ünneprontó módon, nekiszegezem a kérdést: „mondd csak Marci, elhitted magadról, hogy tudsz írni?” A „kis” Karinthyból ekkor ismét elősettenkedik a csibész nagykamasz. Egy kortynyit felhajt a kávéspohár melletti tálcán addig sorsára hagyott buborékmentes vízből, majd nevetve mondja: „Igen!” Azután mégis korrigál és finomít az álláspontján: – Írásgyakorlatokat végzek, nap mint nap. Írok naplót, van egy gasztronómiai rovatom, tehát mozgásban tartom magam, edzésben vagyok. De az, ami egy igazi írót jellemez, hogy – akár a kagyló az igazgyöngyöt – mindennap kiszenved magából egy oldalt; na, az nincs…”

Egy családregény vége?!

Újabb korty és egy újabb szerelem. A színház. Szóba hozom, hogy az általa vezetett Karinthy Színház és talán ő maga is, meg kellett barátkozzon a kint is vagyok, bent is vagyok sajátos létállapotával. Tudakolom, könnyen ment-e. Marci, aki ide s tova 29. éve vezeti az egykori Haladás moziban létrejött teátrumot, ma már úgy látja, hogy igen. Igaz, nem volt mindig így. Voltak idők, amikor bántotta, hogy a kritikusok felé sem néznek, később viszont élvezte, hogy táblás házak előtt játszanak, családi körben, a külvárosban. Az urbanizáció és a fővárosi színházi paletta átalakulása azonban megtették jótékony hatásukat. Napjainkban a Bartók Béla utat kezdik budai Broadway-ként emlegetni a kritikusok(!), amelynek első állomása éppen Karinthy Frigyes egykori törzshelye, a Hadik kávéház, végállomása pedig – idézve Mártont – „a sasunoka főhadiszállása”. – Jó helyre tettük a seggünket – vágja rá hősünk optimistán, a lényegre törve. 

S ha már szerelem, a lányáról is mesél. Vera Amerikában élt kamaszkorában, így a legszebb és legproblémásabb években nemigen számíthattak egymásra apjával. Nincsenek titkaik. Mégis erős a szövetségük. – Most nagyon jóban vagyunk! – újságolja elégedetten a 61 éves szülő, akit lánya is Marcinak hív, s ki tudja, egyszer talán a saját családtörténetét is papírra veti… 

Karinthy Márton nem tart ettől. Úgy érzi, nyelvtanár lánya más úton jár, mint a Karinthyak általában. Ha mégis megtenné és könyvet írna róluk, nem gördítene elé akadályt. Addig is Spirót és Nádast olvas. És néha azon töpreng, mit mondana neki az apja 2010-ben.

– Azt hiszem, Cini büszke lenne rám, mert végül felvállaltam a harcot, kitartottam a színházam, s a vágyaim mellett. Talán ironizálna is kicsit, szinte hallom a hangját. A Fájdalomherceg viszont elhagyott. Gáborral az Ördöggörcs megjelenéséig napi viszonyban voltam, de visszaengedtem abba a világba, ahol remélem, hogy igazán boldog! 

A könyv a Líra online felületein már hozzáférhető!