Lengyel TamásSZFENagy ErvinPelsőczy RékaSodró ElizaÁgoston PéterSzabó Máté
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 3., péntek

    “Ha úgy tetszik, az idő lett az új mozgásterünk” – Interjú Pass Andreával

    2020. április 2., csütörtök 08:24

    A Jelentéktelen (Ragyogó gyarlóságok egy részben) előadás április 14-ei bemutatójára készült a Narratíva alkotócsapata, amikor kihirdették a veszélyhelyzetet, és abba kellett hagyni a próbákat. Pass Andreát, a darab író-rendezőjét a Bordás Katinka kérdezte az előadásról, az évadáról, és arról is, hogy érzi magát mostanában.

    Hogy éled meg azt, ami most van?

    Igyekszem fegyelmezett lenni. Kicsit olyan ez számomra, mint egy elnyújtott darabírás. Ebben a helyzetben ott feszül a néma parancs, hogy türelmesnek kell lenni. Ha úgy tetszik, az idő lett az új mozgásterünk. Ehhez a megváltozott közeghez igyekszem idomulni, mert még nagyon sokáig eltarthat ez az állapot. A szabad mozgástér nagyobb értéket jelentett számomra a szabadidőnél, és szerintem ezzel a legtöbben így vagyunk. Most ezt a szabadságot csak az időtől kaphatjuk meg, amennyiben képesek vagyunk jól bánni vele. Igyekszem a jó oldalára figyelni, például, hogy a ránk mért idővel együtt járhat a megfontoltság és a nyugalom. Persze a szorongás is betámad, több, mint két hete, hogy önkéntes karanténban vagyok. Nagyon nehéz az is, hogy az idő most nem szab határokat, a munkához szükséges motivációt ez például nem tudja beélesíteni.

    Pass Andrea / Fotó: Dömölky Dániel

    Érdekes egyébként, hogy az elmúlt másfél-két évben mennyit foglalkoztam az idő kérdésével. A legutóbbi bemutatónk, a Családi tűzfészek egyfajta játék az idővel és a térrel. A történetben egy család több generációja él összezárva, amit úgy mesélünk el, hogy az idő hol megáll, hol kitágul, hol tükröződik, a tér ugyanígy viselkedik, széttördelt, egymásra hajtható, önmagába forduló. De már az Eltűnő ingerekben is a központi szereplőnek kiszabott idő pereg vissza, stációkon keresztül mesélünk az elmúlásról, hogy aztán eljussunk az egy perc csendig. Színpadon ez borzasztó hosszú idő, némán, mozdulatlanságban. Kíváncsi vagyok, hogy ennek az elnyújtott szobafogságnak, amiben most vagyunk, lesz-e hosszútávú hatása a figyelmünkre? Most lelassultunk, talán jobban is figyelünk, esetleg több szempontból is átgondolunk dolgokat. Nem tudom nem a színház felől vizsgálni ezt a felvetést, ennyire még nem sikerült leállni. Most például arra is van időm, hogy ezekben a kérdésekben még inkább elmélyüljek, jelenleg egy reflexión dolgozom a Családi tűzfészekről, ennek fontos része a színpadi idő újragondolása.

    A Jelentéktelen lett volna idén a negyedik bemutatód. Milyen volt ez az évad?

    Azt fontos hozzátenni, hogy nyolc teljes hónap előzte meg, amit kizárólag az egyes munkák előkészítésére fordíthattam Garai Judittal, állandó alkotótársammal. Másfelől régóta érlelődő vágyak ezek, nem a nulláról kellett őket megalkotni, ezért vállaltam be egy ennyire sűrű évadot. Az egyetlen dolog, amitől szorongtam, hogy lesz-e elég energiám az évad második felére, hiszen rendezőként megállás nélkül az alkotótársaidat motiválod, minden erőddel azon dolgozol, hogy felkeltsd bennük az alkotói kedvet. De mivel ez oda-vissza működik, sokat segített, hogy bárhol jártam, kreatív, tehetséges emberekkel dolgozhattam, így egymást inspirálva simán kitartott volna az energiám az évad végéig. Szabadkán fantasztikus színészek vannak, ők az Újvilág című darabom megrendezésére kértek fel, amit 2014-ben a Jurányiban már megcsináltam. Mivel a Szabadkai Népszínház ezzel a darabommal szerette volna elindítani a színházi nevelést, nem volt kérdés számomra, hogy elvállaljam.

    Aztán jött Debrecen, jövőre vissza is megyek a társulathoz, annyira jó volt a közös munka, velük készült az Imágó című előadás, amit Kafka művei inspiráltak. Itt két új alkotótársam is lett, Tihanyi Ildi és Bartha Márk. A másik nagy találkozás Orlai Tiborral és a társulatával történt. Erről a munkáról, a Családi tűzfészekről, napokig tudnék mesélni, a találkozásról Tarr Bélával, elnyerni az ő bátorító bizalmát, ez egészen biztosan hatással lesz a következő munkáimra is. Ajándék ez az évad még így is, hogy nem érhettem el a végére. A Narratívás bemutató után még a Színművészetire is mentem volna dolgozni színészhallgatókkal, arra is nagyon készültem. És hát elmaradnak a fesztiválok, például a Kaposvári Biennálé, amit azért sajnálok, mert Magyarországon is játszhattuk volna az Újvilágot, vagy a DESZKA, amin az Imágót is láthatta volna a közönség. Remélem, hogy lesz mód ezeket bepótolni.

    Mesélj A Jelentéktelenről! Gogol A köpönyeg című elbeszélése alapján készül a Narratíva harmadik bemutatója, amit te rendezel. Miért ezt az anyagot választottad a Narratívás bemutatkozásodnak?

    Amikor a Vígszínházba kerestem darabot, akkor jutott először eszembe A köpönyeg, de úgy éreztem, még egy oroszt rendezni a Vígben nem lenne túl originális gondolat. Sok szempontból izgalmasabb klasszikust függetlenekkel létrehozni, egyébként a pénztelenségből is adódóan vadabb, nyersebb eredmény születhet, ami jól áll ezeknek a szövegeknek. Bár esetemben „csak” a kiindulás klasszikus, elrugaszkodtam az alapműtől, a történetet szabadon kezeltem, ugyanakkor igyekeztem hű maradni Gogol világához, például életre keltettem metaforáit, a Legyet, akihez folyton Akakij Akakijevics jelentéktelen létét hasonlítja a szerző, vagy a Pétervári Fagyot, akitől rettegnek az orosz kisemberek. Bár a kedv, hogy ebből darab szülessen, korábbról származik, A Jelentéktelent már azokra a színészekre írtam, akik játszanak is benne, köztük például két Narratívás rendezőre.

    Online próbák vannak? Van szó esetleg arról, mikor tarthatjátok meg a bemutatót?

    Az online próbáknak nem látom értelmét, persze az alkotókkal gyakran beszélünk telefonon, skypeolunk, például Bobor Ágival, az előadás díszlettervezőjével, aki egyébként ebben az évadban három előadásom látványát tervezte. A rendelkezésünkre álló négy próbanap alatt sikerült lerendelkeznünk a darab egyharmadát, szóval nagy energiákkal futottunk neki. A Jelentéktelenben, ahogy az eredeti műben is, csak később szólal meg Akakij Akakijevics, Gogol sokáig néma szereplőként dédelgeti központi antihősét. Számomra van abban valami szívmelengető, hogy pont addig jutottunk el, amikor Akakij Akakijevics végre megszólal, naiv kérdésével („Miért bántanak?”) egy pillanatra elnémítva a harsogó tömeget. Bízom benne, hogy nyár végére elkészülhet az előadás. Egy tömörebb, de annál intenzívebb próbaidőszakban gondolkodom, az addigra felgyűlt energiáinkat tekintve szerintem erre lesz szükségünk.

    Kérdezett: Bordás Katinka / Jurányi Latte

    - Színházi pillanatok az Instagramon -