A Színikritikusok három díját is elnyerte a Szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Forte Társulat közös előadása, a Kivilágos kivirradtig. Egy váratlan hír megzavarja az István napi ünneplő társaságot. Történeteik, félelmeik, múltjuk és jövőjük szakad fel belőlük számtalan anekdotájukban. Gyulai-Zékány Istvánnal beszélgettünk az eSzínház közvetítésében online látható előadásról.
Horváth Csaba osztályában végeztél, a székesfehérvári színházban voltál gyakorlaton. Nagyon otthonos lehet, hogy Szombathelyen most újra együtt dolgoztatok.
Kilenc éve dolgozom Csabával, harmadévesként először hívott, hogy ugorjak be a Forte Társulat, A te országod c. előadásába. Innen datálódik a mi szorosabb kapcsolatunk. Úgy érzem, egyre fontosabb, nehezebb, különlegesebb és érdekesebb karaktereket kapok tőle. Ennek rendkívül örülök, mert szeretem a kihívásokat, a komplex, nagy amplitúdókkal játszható zsigeri szerepeket. A Kivilágos kivirradtig próbafolyamatában is azt éreztem, tudok és szeretek vele gondolkodni, mert nagyon megbízom Csabában. És ő is bízik bennem, tudta, hogy képes leszek megoldani ezt a nehéz feladatot, de izgalmas munka volt. Főleg, hogy ezzel szinte egyidőben kellett átvennem a Nagy Péter István által rendezett Candide előadásban a címszerepet.
A Móricz mű adaptációja – ezért is választhatta Horváth Csaba – elképesztő jelen idejű. Az egyetlenegy estébe, éjszakába sűrített történet nem csak Móricz kedvelt dzsentri világát mutatja be: szól egy furcsa, összezáró közösségről, szól az idegenségről, emberi kapcsolatokról, kiszolgáltatottságról. A sorsdöntő változások előtt állókról, akik képtelenek a változtatásra. Neked leginkább miről szól?
Számomra a fő szál, a legizgalmasabb és legmegfoghatóbb a Szalay Péter és a felesége közti kapcsolat volt. A szinte végig anekdotázó, bővérű Szalaynak van egy nagyon szép, érzelmes monológja, amikor kiderül, hogy megcsalta a feleségét. Az amúgy harsány, egyfolytában anekdotázó és táncoló férfi itt váratlanul nagyon érzelmes lesz.
Az evésbe, italozásba, olykor duhajkodásba hajló estén könnyebben merülnek fel a történetek, mindegyik egy pici karakterrajza is a mesélőjének.
Tóth Réka Ágnes dramaturg narrációt alkalmazott, ami ritmizálja és dinamizálja az előadást. Az ünneplő társaság számára az est elején kiderül, hogy a vendéglátó jószágigazgató Doby Istvánt menesztették az állásából, és napokon belül el kell hagynia a birtokot. Ebből az alapkonfliktusból kezd el mindenki fogalmazni. A bizonytalanságuk is ebből fakad. Szélsőségesek, elítélőek, kirekesztőek lesznek. Persze korábban is megvoltak a társadalmi feszültségek, amik – amikor megérzik az egzisztenciális talajtalanságukat – felerősödnek. A vidéki középosztály tagjai erre a hírre, hogy a világukban minden megváltozik, meghatározza a megnyilvánulásukat és feltörnek belőlük az előítéletek, előkerülnek a tabutémák és fajelméletek. Az anekdoták szellemesek és költőiek, mégis elgondolkodtatóak.
Az egyik szereplő azt mondja: a magyar élet olyan, mint a gyertya, mindkét vége meg van gyújtva, az egyik a mágnás élet, a másik a zsidóság, de nem tudni, melyik füstje kellemetlenebb. Szellemeskedésnek szánja, de nagyon fájó seb is. Mit jelent a darabban az idegenség?
Az antiszemitizmus meggátolja a karaktereket abban, hogy támogassák a két fiatal – Annuska, és a zsidó fiú, Imre – szerelme beteljesülését. Ennek a dzsentri világnak ez az egyik tragédiája. Az idősebb generáció haragja és frusztrációja miatt nem tudnak érvényesülni ebben a világban, mert az megfojtja őket.
Az István napi ünnepség egyik „főszereplője” az étel-ital, a mindent feledtető zabálás. A te Szalay Pétered fogalmazza meg, addig boldog Magyarország, amíg fehér a nyelvünk – azaz van mit enni. A féktelen evészet mi mindenről szól?
A magyarok identitásának fontos része az evés. Habzsoljuk a fogásokat, ahogy az életet. A popcorn fogyasztásának módja párhuzamba állítható a kapzsiságukkal, és az élet habzsolásával. Sokféleképpen használjuk a kukoricát, a popcorn megjelenik hóként, viharként, a kukoricacső sírásként. Mindenhol jelen van. Az enyém-tiedről, az egyéni, a családi önzésről szól, ami mindig megvolt és meg is maradt. Ezért elképesztő érzés benne lenni a darabban, mert nagyon sok olyan pillanat van, amikor azt érzem, száz év telt el, de alig változott itt a világ. Elképesztő, hogy mit fogott meg ebben a történetben Móricz.
Beszéltél már arról, hogy Szalay karakteréhez a saját nagyapád alakjából vettél ki sok mindent. Mit adott hozzá ő a szerepedhez?
Nagyapám, Gyulai Mihály hajdúböszörményi. Az ő apja, aki a móriczi történet idejében élt, maga is dzsentri volt, nagy embernek számított. Megsüvegelték, amikor a kocsijával valahová megérkezett. Nagyapám ízesen beszél, amit nagyon szeretek. A darab próbafolyamatakor tanulmányoztam is, hogyan ejti a hangokat. A lénye felbukkan Szalay mondataiban, olykor a mozgásában, ahogy például ültömből felállok. Magánál tartja a figyelmet a beszédeivel és tudálékosságával. A makacs, akaratos természetét is belőle építettem Szalay Péterbe.
Móricz regénye, s az előadás is szól az emberi kapcsolatokról, házasságokról, szerelmekről, megcsalásokról, a különböző női sorsokról.
Valóban izgalmas, különböző kapcsolatokat mutat fel az előadás, mint például a jegyző és felesége, ahol a nő hordja a nadrágot. Sok sors fel van mutatva, így a nézőnek lehetősége van belegondolnia a saját helyzetébe. Tanító jellegű a darab, öniróniára sarkall. A szereplőkről eszünkbe jutnak a szüleink, nagyszüleink, látjuk benne magunkat, a magyarságot, hogy olykor mennyire konzervatívak vagy épp elutasítóak vagyunk másokkal szemben. Ezekről – főleg ma – nagyon fontos beszélni.
Az előadás a Forte Társulat néhány színészével közösen jött létre. Mennyire tudott a két más nyelvet használó csapat összesimulni, egy nyelvet beszélni?
Már dolgozott velük a szombathelyi társulat a Vízkeresztben. Én nagyon boldog vagyok, amikor velük játszhatok, mert az eddigi közös munkáinkban őket látva tanultam meg a szakmánkban elengedhetetlen pontosságot, profizmust és munkamorált. A kollektív munka nagyon pozitívan hatott mindkét csapatra. Bár a színház más területeiről való a két társulat, könnyedén tudtunk egymással dolgozni.
Csodálatos az a nagyon sokszínű dallamvilág a Szól a kakas már, a magyar népdalok, a sokféle zene, ami mindent elmesél erről a világról. Mi mindent tett hozzá a történethez?
Nagyon fontos a fizikai színháznál a zeneválasztás. A különböző tájegységek dallamvilága, a magyar népzene lehetőséget ad a testtel való kifejezésre. Ezeket a rendező közösen hozta létre a zenészekkel, akik színészként is jelen vannak az előadásban.
Ennek a dzsentri világnak sikerül magát átmentenie, vagy valóban mindennek vége és elsüllyed?
Ez nekik is a legnagyobb félelmük. Nem sikerül úgy megmenteni magukat, ahogy szeretnék. Gondolkodnak arról is, hogy hogyan tovább: elengedjék-e a gyerekeiket külföldre egy jobb élet reményében. Akkor viszont megtörténik a tragédia: az unokák már idegen nyelvet fognak beszélni. Nagyon erős ez a menni vagy maradni kérdés, ami sajnos ma is aktuális probléma.
A Színikritikusok három díját is megkapta az előadás, te a legjobb férfi epizódszereplőjét. Fiatal színészként ez megerősítést is jelent?
Sok munkám van ebben az előadásban, a figura összetettsége miatt. Fizikai kihívás is egyben. Mindent, ami igazán izgalmas egy színházi szerep megformálásában, azt itt nagyon profin kellett megcsinálnom ahhoz, hogy érthető és jó legyen ez a szerep. Hálás vagyok, hogy a Színi Kritikusok Céhe erre felfigyelt és értékelte. Szerintem ez az elismerés egy fiatal színész számára az egyik legmotiválóbb visszajelzés.
Milyen a te Szalay Pétered?
Kicsit nárcisztikus, nem hagyja, hogy a szót elvegyék tőle, ezért beszél folyamatosan, és nevet harsányan. Egy vérbeli magyar parasztgazda, aki imádja az ételeket, a zenét, a táncot és szereti a nőket. Bár én nem vagyok ennyire hedonista, tudtam vele azonosulni. Igazi magyar virtus van benne. A Hajdú Táncegyüttesben táncoltam tíz évig, ezt vissza tudtam hozni az akkori munkáimból.
Az soha nem merült fel, hogy csatlakozz a Forte társulatához?
Amikor végzős voltam, beszéltünk erről Csabával, de éppen akkor csökkent a függetlenek támogatása, így végül nem csatlakoztam. Így az egyetem után szabadúszó voltam, játszottam a Radnótiban, az RS9 Színházban és a Várkert Bazárban pedig koreografáltam.
Szombathely is megadja ezt a kettőt, vannak előadások, amelyeknek te vagy a koreográfusa, sokban pedig játszol.
Mivel szerettem volna megtapasztalni milyen társulatban dolgozni, elfogadtam a felkérést. Azért is vagyok itt már harmadik éve, mert úgy érzem, itt tudok fejlődni, színes a repertoár. Most éppen Pintér Béla: Gyévuska c. előadását mutattuk be, amiben Mikó honvédet játszom és én vagyok a koreográfus is. Izgalmas, megint meg kellett ugranom különböző szinteket, s úgy érzem, a magam elé tűzött célt elértem.
Az a léc mindig magasan van?
Igen. Mivel nagy a munkabíró képességem és maximalista vagyok, ha a munkámról van szó, a léc minden alkalommal feljebb és feljebb kerül. A színházrendező- fizikai színházi koreográfus szak, amit végeztem, nagyon komplex és egy többfunkciós színészi létet eredményezett.
Szerző: Marton Éva
A Kivilágos kivirradtig itt érhető el online, az Színház oldalán, március 24-ig.
Fotó: Mészáros Zsolt