Kálmán-nap című új filmjével folytatja azt a színházi darabjait adaptáló párkapcsolati trilógiát, amelyet az Ernelláék Farkaséknál nyitott meg, és a hamarosan mozikba kerülő Egy százalék indián zár majd le. Úgy érzi, ezzel be is fejezte az állami támogatás nélküli, független filmezést itthon. Az okokról a Magyar Narancs kérdezte.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Szerző: Szűcs Ádám

A kérdésre, az Ernelláék Farkaséknál és a Békeidő után könnyebb, vagy egyre nehezebb-e szívességeket kérnie, Hajdu Szabolcs elmondta:

„Mindig van kihez fordulni, hiszen a filmezés nem pusztán a pénzről szól. (…) Nagy tanulság volt, hogy valójában rengeteg a segítőkész, jó ember az országban. Szeretünk panaszkodni, hogy milyen helyen élünk, én mégis rengeteg önzetlenséget tapasztaltam. Ez egyszerre lelkesítő és elgondolkoztató. A magyar filmet ugyanis ez a segítő szándék és a közönség tartja életben. Magyarországon hihetetlenül jó a közönség, legyen szó színházról vagy moziról. A jegyárak egyre emelkednek, de kifizetik. A színházak tele vannak, az olyan filmek, mint a szintén állami támogatás nélkül készült Magyarázat mindenre pedig ugyancsak sokat köszönhet a nézők demonstratív hozzáállásának. De az az igazság, hogy én elfáradtam a szívességkérésben. Pedig lehet, hogy ha ismét megkérném ugyanazt az embert, sokadjára is segítene. De én nem akarom ezt a helyzetet fenntartani, nem tetszik, hogy így kell filmet készítenem. A közönséggel szemben is méltatlannak tartom, hogy duplán megfinanszíroz mondjuk egy Petőfi-filmet: először az adóforintjaival, majd jegyet vesz rá” – fejtette ki a rendező.

Hajdu Szabolcs arról is beszélt, nem fél-e tőle, hogy ha a soron következő választás úgy alakul, még kevesebb marad a független színházakból, és tovább szűkülnek a lehetőségei:
„A független színházi világot nem lehet sóval felhinteni. És a filmet sem. A kultúra olyan, mint a beton alól feltörő fűszál. A repedéseken mindenképpen kinő és kivirágzik valami. Lehet, hogy nem úgy, ahogy kéne, lehet, hogy ha ránézel, elszomorodsz, de létezni fog, minden körülmények között, ebben biztos vagyok. A nagy presszió ellenére talán csak még inkább megerősödnek a függetlenek. Kiszámíthatatlan, kiből mit hoz ki a helyzet.”

Hajdu Szabolcs filmes támogatásra több mint tíz éve nem is pályázott, ahogy ő fogalmaz, nem akart asszisztálni ennek a rendszernek a kiépítéséhez.

Azt is elárulta, három párkapcsolati dinamikával foglalkozó film után rájött-e bármi újdonságra a témával kapcsolatban:
„A kicsiségemre mindenképpen. Nem tudok semmilyen nagy bölcsességet kijelenteni. Az emberi viselkedésnek nincs túl sok formája, nagyjából hasonlóak vagyunk, ám viselkedésünknek szinte végtelen számú árnyalata van.”

A Kálmán-nap az első filmje, amelyet Török-Illyés Orsolya nélkül készített. Nemcsak állandó főszereplője, alkotótársa volt, de a felesége is, akivel azóta elváltak az útjaik. Annak kapcsán elmondta: „Életem talán legnehezebb időszaka volt ez az elmúlt pár év. Eredetileg a Kálmán-napot és az Egy százalék indiánt is együtt készítettük, és a színházban is együtt játszottuk. Két lehetőségem volt. Vagy engedek az első zsigeri érzésemnek, és kidobom az egészet a szemétbe, mert nélküle képtelen vagyok továbbmenni, nincs értelme. Vagy félreteszem ezeket a személyes érzelmeket, mert alkotóként a munkatársak és a közönség felé is felelősségem van. Végül az utóbbi mellett döntöttem, még ha eleinte tényleg rettenetesen kínlódtam is. Orsolya húsz éven át, a kezdetektől a partnerem volt, és nem csak nekem: már az első rövidfilmeket is ugyanazzal a baráti társasággal és alkotói közösséggel készítettem, akik a Kálmán-napban is játszanak, ennek a társaságnak pedig Orsolya volt a lelke. Ő inspirált engem, egy igazi ikon volt számomra, amikor pedig kilépett az életemből, légüres teret hagyott maga mögött, egyszerűen semminek nem láttam értelmét. Gondolom ez majd” minden válásra és szakításra igaz, annyi a különbség, hogy az emberek többsége nem csinál filmeket és színházi darabokat a feleségével. Újra motivációt kellett találnom, mert rájöttem, hogy korábban az adott értelmet a munkámnak, hogy mindent együtt csináltunk. Az elmúlt pár év arról szólt, hogy újra megtaláljam az identitásomat és az érdeklődésemet. Világossá vált ugyanis, hogy ez soha nem rólam szólt, az önkifejezésről, mert saját magamat egyáltalán nem érdeklem. Én élményeket akarok megosztani. És az élményeket közösen szeretem megélni másokkal. Ehhez azonban el kellett telnie egy kis időnek, végére kellett érnem a gyászfeldolgozásnak.”

Azt is hozzátette: „Respektálom azokat, akik igyekeznek a filmeken keresztül társadalmi párbeszédkísérleteket folytatni, de én bele-fáradtam. Lazázni akarok egy kicsit. Felszabadítani magam és másokat, hülyéskedni, akár baromságokat is csinálni, vagy a sötétség helyett pusztán az örömről, a szépségről filmet forgatni. Itthon erre egyszerűen nincs már támogató közeg. Pedig megvan bennem az ambíció, megvan az energia. De ez a láng itthon olyan, mint a hajdúszoboszlói gázmező lángja: megy a levegőbe.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Szerző: Szűcs Ádám