Hajdu Szabolcs szerint amiről azt hisszük, hogy magyar problematika, az valójában általános. Már látható az író-rendező trilógiájának második része, a Kálmán-nap. A Népszava kérdezte.

A teljes interjú itt olvasható.

A Szabad Európának azt nyilatkozta, hogy hontalan, és egy lombikban készíti a filmjeit. Mégis a magyar frusztrációkat fogalmazza meg a trilógiában. Ennek kapcsán Hajdu Szabolcs kifejtette: „Az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap külföldi vetítései során már elég sok tapasztalatot szereztem azzal kapcsolatban, hogy mi jön le az embereknek a látottakból. Az az érdekes, hogy én is azt gondoltam, hogy ez nagyon csak a miénk: hiába próbáltuk lemetszeni az Ernelláékból a kifejezetten Magyarországra jellemző problémákat és jelenségeket, hogy univerzálisabbá tegyük, azt éreztem, hogy az Újlipótvároson kívül ez nem fog senkit sem érdekelni. Aztán ugyanúgy reagáltak Csehországban vagy Mexikóban a nézők, ahogy Budapesten a kis lakásszínházban: sokat játsszuk ezeket az előadásokat, és pontosan tudjuk, hogy mikor nevetnek, mikor vannak a csendek, s minden tűpontosan klappolt. Szóval lehet, hogy amiről azt hisszük, hogy magyar problematika, az tulajdonképpen általános.”

Reisz Gáborral immár az közös döntés, hogy több visszautasítás után nem pályázik a Nemzeti Filmalaphoz. A kérdésre, ez nem egyfajta öncenzúra-e, Hajdu Szabolcs kifejtette:
„Az, hogy nem adok be pályázatot az NFI-hez? Ez nem kapcsolódik össze azzal, hogy milyen filmet készítek, én már négyet leforgattam függetlenként. Egyébként egy pályázatomat sem utasították vissza, nem ezért nem pályáztam. Ugyanakkor lassan mindenkinek kezd leesni a tantusz. Addig, amíg a remény ott volt, hogy dolgozhat az ember, hiszen a Vajna-korszak alatt fele-fele arányban kaptak a kormányközeliek és a másképpen gondolkodók, addig szinte senkinek sem okozott semmiféle lelkiismereti kérdést, hogy egy olyan szisztémát kezd erősíteni és asszisztál a felépítéséhez, aminek ez lesz a vége, amiben most vagyunk. És még nincs vége, a rossznak végtelenek a mélységei. Éppen Gáborral beszéltünk erről. Évekig úgy voltam vele, hogy azért nem pályázok, mert szolidáris akarok lenni a filmszakmával, nem értek egyet azzal, hogy nincs autonómiája. Azzal sem, hogy nem tudjuk, miként nevezik ki a kuratóriumot, ahová még tagokat sem delegálhatunk.”

Azt is hozzátette, végül mindenki pályázott, tehát rá kellett jönnie: „Én tulajdonképpen csak saját magammal voltam szolidáris. (…) Mostanra a magyar filmkultúrát a függetlenség jelenti. A kultúra organikus képződmény, kontraproduktív a nem támogatása, mert úgyis, vagy annak ellenére lesz. Visszatérve az öncenzúrára, nem hiszem, hogy más filmek készülnének el akkor, ha támogatnák azokat a filmeket és embereket, akik nem barátai a rendszernek. A támogatás hiánya csak nehezebbé teszi az alkotást, de nem szünteti meg.”

Az Ernelláék Farkaséknál filmváltozatáért a Karlovy Vary-i fesztiválon a fődíj mellett a legjobb férfialakítás elismerését is átvehette. Erre így emlékezett:
„Beültettek minket az első sorokba, így biztosak voltunk benne, hogy valami fontosabb díjat fogunk kapni. Amikor kihirdették a legjobb férfialakítás kategóriát, és meghallottam a nevem, csalódást éreztem, sőt kínosnak éreztem a többiekkel szemben, akik szerintem izgalmasabbak és szórakoztatóbbak voltak nálam. Aztán amikor megkaptuk a fődíjat, az fantasztikus volt. Annak idején a Magyar Filmunió nem akarta nevezni sem a filmet, mi önállóan küldtük be, végül ott álltunk a színpadon egy lakásban leforgatott filmmel. Kevés csoda történt az életemben, ez volt az egyik.”