Hajdu Szabolcs kamaradráma-trilógiájának középpontjában nem a látványos drámák állnak, hanem a mindennapi élet tragikomikus elemei, a középosztály folyamatosan fennálló problémái, küzdelmei és belső ellentmondásai. A trilógia harmadik részét, az Egy százalék indiánt október elejétől vetítik a mozikban. Ennek kapcsán kérdezte a Forbes.

Hajdu 14 éve nem igényelt támogatást magyar közpénzből a filmjeihez, ennek kapcsán arról faggatták, hogy legutóbbi filmje, a „Kálmán-nap” jegyárbevétele kárpótolja-e anyagilag, úgy felelt:

„Mivel a támogatások, amiket kaptunk a filmre, nem visszafizetendő pénzek, ezért a jegybevételt alapvetően nyereségként könyvelhetjük el. Ezzel szemben a magyar filmintézet támogatása lényegében kölcsön lenne, hiszen az a feltétele, hogy a jegybevételekből nem részesülhetnek az alkotók. A svájci forrást sem kell visszafizetnünk, csak annyi a megegyezés, hogy a finanszírozó partnerek osztoznak a nemzetközi forgalmazás bevételén. Megvan mindenkinek a saját territóriuma, Svájcnak Írország, Anglia, Franciaország, nekünk a magyarországi forgalmazásból jön a bevétel, és a többi eloszlik a koprodukciós partnerek között. Ha nagyon sokan megnéznék, ez egész jó összeg lenne.

(…) Reisz Gabiék nézőszáma már szép volt (a Magyarázat mindenre című filmet mostanáig majdnem 78 ezren látták – a szerk.).  Én a Kálmán-nap tizenkétezres számával is elégedett vagyok, hiszen nem egy populáris film. Nagy eredménynek gondolom, hogy ennyien eljöttek rá a moziba, miközben mindenki a streamingplatformokat nézi otthon.

Egyébként szerintem akár még sokkal többen is kíváncsiak lennének rá, ha tudnának róla. De ahhoz, hogy nagyon sok emberhez eljusson a híre, nagyjából annyi pénzt kéne reklámra elkölteni, mint amennyibe a film készítése került. Amerikában legalábbis így szokták” – fejtette ki az alkotó.

Nagyon sok embert érintenek a trilógiában feltárt középosztálybeli problémák. A kérdésre, szerinte ezek mai feszültségek, vagy minden korban ugyanezek tették tönkre a párkapcsolatokat, Hajdu úgy felelt:

„Nem, hiszen minden generációnak más és más a problematikája. Évtizedről évtizedre változott a társadalom berendezkedése, mások a szerepek. Nekem még éles emlékeim vannak a gyerekkoromból, a 70-es és a 80-as évekből arról, hogyan nézett ki egy ilyen családi együttlét. Aztán a 90-es és a 2000-es évekből, a saját fiatalkori párkapcsolataimból is. Mindig más volt a problematika. Mi ezekkel a filmekkel pillanatfelvételt készítettünk arról, hogy mi van ma. Pontosabban mi volt az elmúlt öt-tíz évben, hiszen 2015-ben indult a sztori az első színdarabbal, lassan tíz éve csináljuk. A valósághoz nincs semmi hozzátéve, forszírozva, erőltetve, csak az egyes helyzetek igazságát próbáljuk megtalálni.

Most, ahogy jöttem ide és álltam a dugóban, letekert ablakkal, a mellettem lévő autóból kihallottam, ahogy a sofőr, láthatóan egy melós csávó beszélgetett kihangosítón a feleségével. Konkrétan hasonló dialógus hangzott el, mint a filmünkben. (…) Egy csomóan nem is veszik észre, hogy miben vannak, és egy ilyen film jó apropó, hogy távolról lássák magukat, detektálják a szituációt, és felismerjék, hogy hoppá, én is ebben vagyok.„

Azt is hozzátette: „Nincs annál hatásosabb, mint a saját valóságuk szemtanújává tenni az embereket egy filmmel. Felismerik, beazonosítják a mindennapos problémáikat úgy, hogy nem konkrétan róluk van szó, csak áttételesen. Sokkal többet ér, mint tanácsokat osztogatni. Azt úgysem fogadják meg, ha az érzéseik mást súgnak, azok után mennek inkább. Márpedig lehet, hogy rosszat súgnak.”