Hajdu Szabolccsal a Legközelebbi ember című drámája kapcsán beszélgetett a Kultúra.hu oldalán Gáti Katalin Teodóra. Lapszemle.

„Mielőtt bekerültem az egyetemre, de még utána sem voltam filmrajongó, sokkal jobban vonzott a színház. 15 éves koromtól kezdve, amikor abbahagytam a versenytornát, színházban szocializálódtam. A világhoz való viszonyulásom a drámák, a színpad és a közönséggel való együttlét révén alakult ki. A színházban voltam otthon, és amikor filmeket kezdtünk csinálni, számomra is meglepő volt, hogy ez nekem mennyire megy, ráadásul anélkül, hogy túl sokat néztem volna. (…) Nem hiszem, hogy bármelyik alkotói stílust vagy formát imitálni próbáltam volna, mert a forgatási helyzetekben maguktól jöttek az ötletek, és a nyelv, amely kialakult, teljesen a sajátom volt” – mesélte pályájáról szólva Hajdu Szabolcs.

Arról szólva, hogy hosszú ideig eltávolodott a színháztól, majd újból visszatért hozzá, úgy nyilatkozott, 29 évesen egyik napról a másikra döntött úgy, hogy nem játszik, mert úgy érezte, hogy nem motiválja a szereplés, és az eredmény szempontjából folyamatos elégedetlenséget élt át, de az Ernelláék Farkaséknál című színházi előadásban döbbent rá, mennyire hiányzott az életéből a színészet.

2016-ban a történetből készült filmért Kristályglóbuszt kapott a Karlovy Vary Filmfesztiválon, és a legjobb színész díját is elnyerte (az alkotás a legjobb vágás díját is megkapta, a vágó Papp Szilvia volt). Ennek kapcsán kifejtette:

„Érdekes tanulság volt, hogy néhány extrém helyet leszámítva Dél-Koreától Mexikóig mennyire hasonlóan éljük az életünket, ha a családról, a házasságról, a gyereknevelésről, a rokonokról vagy az egzisztenciáról van szó. Nincs nagy különbség a problémáink között. Ha egy filmben kellő részletességgel és őszinteséggel megyünk bele ezekbe a témákba, az mindenhol felismerhető és átélhető.”

Hajdu Szabolcs azt is elárulta: „Bizonyos időszakokban kínszenvedés volt: görcsösen valami nagyot akartam csinálni, és nehezen tudtam ledobni a ballasztokat, amelyek elsősorban írás során bénítottak meg arra vonatkozóan, hogy milyennek kéne lennie egy filmnek. Mostanra ez egyáltalán nem érdekel, mert azok a motivációk, amelyek egy húsz-harminc-negyvenvalahány éves emberre jellemzők – valakivé válni vagy respektet kivívni – elcsendesedtek bennem: eltünedeztek, nem érdekelnek már annyira. Örülök, ha az embereknek tetszik a munkám, de nem élem meg tragédiaként, ha nem.”

„Fura destrukturáltság van bennem, ami a történetek elmesélése során művészileg kifejezetten érdekes tud lenni, a hétköznapi életben azonban eléggé fárasztó. Szilánkokra robbant világként élem meg a hétköznapokat. Akármennyire próbálok eltervezni valamit, az alkatom mindenféle, a társadalomban jól működő struktúráknak ellenáll. (…) A pillanatban élek, aminek megvannak a következményei, de ez engem lefoglal és élvezettel tölt el.”