Új filmje, a svájci-szlovák koprodukcióban gyártott Kálmán-nap utómunkálatait végzi, márciusban pedig elkezdi a következőt, az Egy százalék indiánt. Filmjei és színházi előadásai a bevett támogatási struktúrákon kívül készülnek. Hajdu Szabolcs filmrendező a Magyar Hangnak válaszolt.
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
A kérdésre, hogy látja, mi a legnehezebb a rendezés szakmai részében, Hajdu Szabolcs elmondta: „Nagyon sok mindenre kellene rálátni, sok mindennel kellene tudni empatizálni. Amikor egy filmnek megjelennek a karakterei, azoknak a teljes háttértörténetét végig kell gondolni, még akkor is, ha csak a jéghegy csúcsa van a filmben megmutatva. Pont az a nehéz, hogy egy-két mozdulatban, vagy dialógusban benne legyen egy teljes élet akár.”
Azt is hozzátette: „Az Ernelláék Farkaséknál nagy tapasztalata volt, hogy ha tartalmilag erős valami, akkor nem számít annyira, ha technikailag nem olyan profi. (…) Persze nagyon szeretnék nagy ívű filmet csinálni.”
Azt is elárulta, hogy éli meg, hogy nemcsak rendező, hanem egyszerre producer, operatőr, vágó is, ha kell: „Már a rendezőt is nehezen éltem meg. Alapvetően egyáltalán nem vagyok rendező típus, háttérember vagyok, és az első filmeknél pont ezzel küzdöttem. Nagyon zavart, lehet, hogy nekem itt diktálnom kellene? Vagy valakit le kéne szidnom? Vagy ki kéne rúgnom? Valahol azt éreztem, hogy igen, de közben azt is, hogy ez a hierarchikus szisztéma, ami egyébként a filmre és a színházi rendszerekre is jellemző, idegen tőlem. (…) Az embernek erre kell, hogy legyen füle, receptorai, hogy felismerje, mi az, ami használ, ami többé teszi, ami fel tudja turbózni az eredeti elgondolást, és mi az, ami nem. (…) Inkább azt mondanám, hogy én egy színházi színész vagyok, aki ír színdarabokat, egyébként meg rendez előadásokat és filmeket is. De ahol én teljes mértékben – nem szeretem ezt a kifejezést, de – önazonosságot érzek, az a színpadon levés pillanata. A színpadon estéről estére megtörténik egy szakrális esemény: ott van egy tér, ott vannak emberek, és egy adott ponton az a tér teljesen átváltozik, elmesélődik egy történet, ami se előtte, se utána nem volt ott. Nem azt mondom, hogy bármilyen formában és bármilyen helyzetben jó, mert amikor valami nagyon rossz, akkor nagyon rossz a színpadon lenni, de ott van meg a lehetőség átélni ezt a szabadságot.”
Filmjeiről szólva elmondta, az a cél, hogy valaki ne csak eljátsszon egy szerepet, hanem legyen a téma szakértője, aki nagyon sokat tud róla, a karakterekről is, a témákról is, így egy megosztás lesz belőle, nem pedig egy produktum.
Hajdu Szabolcs arról is beszélt, a választásokig lát el, arra az időszakra ideiglenesen rendezkedik be, és a másik lábát félig-meddig már egy másik országban próbálja megvetni: „Mert ha itt rosszul fordulnak a dolgok, akkor én már nem látom értelmét a verejtékezésnek. Teljesen abszurd, ami Magyarországon történik, én végigéltem az SZFE-vel történteket, ha ezt egy pár lépés távolságból nézzük, akkor ez teljesen extrém és felfoghatatlan. Maga a stílus és az, hogy szavakkal hová, milyen színvonalra jutott ez el. Ezeket már nem lehet visszavonni. Itt nagyon nehéz kezet rázni bárkivel, aki ezeket a szavakat kimondta és ezeket a dolgokat megtette. Az országban élő emberek nagy részének már eddig is borzalmas megaláztatás jutott, nem tudom, hová lehet még ezt fokozni, de szavakban már majdnem a végére jutott minden. Éppen csak ki nincs mondva, hogy ki kell nyírni, agyon kell verni.
(…) Az, hogy a szakemberek nevetségessé vannak téve, a különböző területek szakértői nincsenek figyelembe véve, helyükre nyilvánvalóan kóklerek telepednek be, feldolgozhatatlan. És persze ilyen-olyan szinten mindig el fog készülni valamilyen film, meg sikeresek lesznek, mert mindig lesz valami, csak nagyon sok az áldozat. Kis ország vagyunk, és nagyon meg kéne becsülni a tehetséget. Minden tehetséget. Nem szabadna hagyni lehullani így. Ez óriási pazarlás.”
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.