Miért nem kellett fiatalon azzal foglalkoznia, honnan jön a pénz? Hol tartana most a magyar film, ha 2010-ben nem fejezik le a rendszert? A mozikban futó Kálmán-nap című film rendezőjével, Hajdu Szabolccsal beszélgetett a 24.hu.
2016-ban az elsők között beszélt nyíltan arról, hogy az állami filmtámogatási rendszerben a döntnökök politikai elfogultságai és ízléspreferenciái miatt nem érdemes pályázni, az Ernelláék Farkaséknál már eztután készült. Arról szólva, érez-e bármiféle elégtételt amiatt, hogy az elmúlt nyolc év nagyjából őt igazolta, Hajdu Szabolcs elmondta:
„Ilyen esetekben egyáltalán nem érzek elégtételt. Hullámzott az utóbbi években, mit éreztem: dühös voltam, viszketni kezdett a tenyerem, bizonyítási vágy volt bennem, hogy csak azért is megmutassam, aztán jött a teljes lemondás. A mai napig ezek az érzések kavarognak bennem. Be kellett látnom, hogy egyedül kevés vagyok bármiféle változtatáshoz. Az pedig illúzió, hogy össztársadalmilag vagy a kisközösségekben, mint amilyen a filmeseké, összeállnának az emberek a közös ügy érdekében. Úgy tűnik, hogy ez nem megy. Mindig lesz olyan, aki önös érdekből vagy körülményei folytán meg fogja kerülni a közös kiállást, a bojkottot. És éppen ezek a kerülések tartják fenn a rendszert. Mindig akad, akire lehet mutogatni, hogy „őt is támogatjuk, akkor minden működik, nem?”. Most is kaptak támogatást olyan filmesek, akik politikai értelemben a másik oldalon állnak, mint a hatalmon lévők.”
„Az élet folyamatosan tesztelgeti, próbálja kikezdeni az értékrendedet, az erejét próbálgatja rajtad. Észre sem veszed, mit adtál fel belőle. De azt hiszem, az alapértékeknek meg kell maradniuk. Tisztességesnek kell maradni”
– tette hozzá Hajdu Szabolcs.
Török-Illyés Orsolya húsz éven át nemcsak a felesége, hanem első számú alkotótársa is volt. Tóth Orsi az ő helyére érkezett a Kálmán-nap filmváltozatába. Arról szólva, máshogyan dolgozik-e, amióta Orsolya nem vesz részt egy színdarab vagy filmterv alkotófolyamatában, elárulta:
„(…) Most nagyon egyedül vagyok a munkában. (…) Nagyon meg szoktam válogatni, kinek beszélek az új projektjeimről, és most nincs kinek.”
Azt is körbejárták a beszélgetésben, mennyire igaz az, hogy alkotótársaival együtt arra használják az egyes figurákat, hogy a saját természetük árnyoldalaival, a jellemhibáikkal szembenézzenek:
„Biztosan tanulunk ebből, de nem ez a cél. Karaktereket építünk fel, és megpróbáljuk mindenkinek megtalálni az igazságát. Játszunk velük. A játék a cél. Mindenki egy kicsit rosszabb fejnek tűnhet, mint az életben, kicsit túltekerjük, de nem hinném, hogy nagy túlzásokba esnénk. Egyszerűen azáltal, hogy rávilágítunk ezekre a helyzetekre, és a színpadon vagy a filmen hangzanak el ilyen mondatok, nagyobbak lesznek.
Szerintem az életben ennél sokkal súlyosabb mondatokat is a másik fejéhez vágunk úgy, hogy észre sem vesszük. Nem jövünk rá, mennyire durva volt, amit kimondtunk.
Sokat figyelem ezt beszélgetés közben, és úgy látom, az emberek túlnyomó részének nagyon kevéssé van önreflexiója. Nem látnak rá, mit képviselnek egy vitában, milyen arrogáns, manipulatív, érzelmileg zsaroló a stílusuk. Lehet, hogy a másik fél sem veszi észre. Én pedig megállok, kiveszem ezt a mondatot, felteszem a színpadra, és nézőként azt mondod: hú, basszus, ez durva. Pedig teljesen hétköznapi, minden pillanatban lejátszódó beszélgetésről van szó.”
Arról is faggatták, hogy az Egy százalék indián bemutatója után is Magyarországon készít-e majd filmet:
„Évekkel ezelőtt deklaráltam, hogy nem pályázom addig, amíg nincsenek egyenlő feltételek a filmszakmában, amíg nincs mindenki számára elfogadható kiegyezés. Ehhez tartom is magam. (…) Ezért máshol kell új projekteken dolgoznom, külföldön.”