„Őszinte és közvetlen. Elég megnézni a Fehér tenyér vagy az Ernelláék Farkaséknál című díjnyertes filmjeit, hogy tudjuk, ő az a rendező, aki egyszerűen, póz nélkül beszél arról, ami érdekli” – írja Koronczay Lilla a Nők Lapjában, aki interjút készített a színész-rendezővel. Lapszemle.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
„Nekem is furcsa, de az utóbbi időben elég sokat játszom más alkotásaiban, jelenleg például Sós Bálint első filmjében, az a címe: Minden rendben. Bálint nagyon szimpatikusan dolgozik, pontosan instruál, ki meri mondani a dolgokat, teljesen rá tudom bízni magam. Számomra a színészet szinte pihenés a rendezéshez képest, hiszen nem kell minden percben döntéseket hoznom” – fogalmazott Hajdu Szabolcs.
A Színművészetit a harmadik évben otthagyta, mert találkozott későbbi feleségével és alkotótársával Török-Illyés Orsolya erdélyi színésznővel: „Attól kezdve magasabb értelmet kapott számomra a létezés. (…) Nem úgy kell elképzelni, hogy a rendező rátalált a múzsájára, mert persze hogy Orsolya a múzsám is lett, de ő végtelenül kreatív és önálló személyiség, magamévá tettem az ő érdeklődését, ez vezetett el a későbbi filmekhez.”
A Karlovy Vary-i Filmfesztivál Kristály Glóbuszával díjazott filmjük, az Ernelláék Farkaséknál egy trilógia első része. A további két részt, a Kálmán-napot és az Egy százalék indiánt azóta is játsszák színházban, utóbbiból film is készült: „Az Egy százalék indián pedig tulajdonképpen egy ív lezárása, amiben ez a sok probléma már együtt szerepel, megtetézve az öröklött magatartásmintákkal a párkapcsolatban. Nekem személyesen ez utóbbi okozta a legtöbb problémát.”
A minimálbüdzséből készült alkotásokról szólva úgy nyilatkozott, bizonyítani kapta, hogy nemcsak nyavalyogni lehet, hogy kevés pénzből is létre lehet hozni minőségi alkotásokat: „10 évig csináltam, azt hiszem, elmentem a falig, és elfáradtam. Időközben arra is rájöttem, hogy csak áltattam magam azzal, hogy így kívülálló maradhatok, hiszen az ellenállást is a rendszer termeli ki.”
Az utóbbi három filmben Orsolya már nem vállalt szerepet, mert közben elváltak. A kérdésre, tudta-e őt pótolni, azt felelte: „Orsolyát nem lehet pótolni, és nem is akartam. Óriási veszteségnek éltem meg az elszakadást. Szakmailag és magánéletileg is mérföldkőhöz érkeztem. Új identitást kell keresnem, ami az én esetemben kulturális identitást jelent, egy közösséghez való tartozást. Meg kell találnom azokat az embereket, akikben hinni tudok, azt az ügyet, amibe beleszerethetek, és amihez hozzátehetem magam. Engem közösségek neveltek, egymagam semmi sem vagyok. De ha megvannak az embereim, megsokszorozódik az erőm, és úgy érzem, mindent meg tudok csinálni!”