Aligha lehetett volna olyan nevet mondani a színházi lexikonból, amihez ne tudott volna egy sztorit. A stand-upjait színházi titkárság szerte szórta szét ha megjelent, a színházi titkár mélyet sóhajtott és hagyta, hogy beborítsa a monitorját a képernyővédő. Hosszú lesz.

Verebély beszélt és sztorizott. Ilyenkor a Szervezésben leállt az élet, ha együtt szálltál liftbe vele felmentél a negyedikre aztán vissza, majd még egyszer, mert Verebély nem hagyta abba. Tele volt történettel és egyiknek sem volt soha a közepében. 

Sosem volt főszereplő, pedig Latabár szeretett volna lenni. Sajátmagáról regélt legendában nem színészi, hanem latabári babérokra vágyott, de ha jól emlékszem, talán öt percig volt operettszínházi tag és már tovább is szerződtették a Nemzetibe. Sztár akart volna lenni, közönség kedvence és tudta, hogy a Nemzeti színpadán Básti, Sinkovits mögött kis szerepekben vetetheti magát észre, ha egyáltalán. Mégis hálás volt. 

Aztán öt év Nemzeti rabságból beszabadult a Vidám Színpadra ahol végre ő lehetett Verebély, akinek már akkor örül a néző amikor elolvassa a nevét a plakáton. A tévének köszönhetően arcának szabálytalan vonalait megismerte az ország, és ő hálás volt, mert bárhová ment azonnal személyes ismerősként üdvözölték. Ha snájdig szépfiú lenne, még összekevernék egyéb Benkő Péterekkel, tényleg hogy nézne már az ki. 

Évtizedeket verebélykedik végig, aztán hálásan ott marad a falak között amikor azok Vidám Színpadból Centrállá válnak. Nem mond föl széles gesztusokkal, nem próbál meg új életet kezdeni máshol, ragaszkodik a rongyos régihez és örök hűséget fogad Puskás Tamásnak, aki nem teszi az utcára. Tisztességből, szeretetből, és mert kell valaki, aki a színházi folytonosságot jelenti ott az időben és a térben. Verebély az ív egyik színháztól a másikig, a bizonyosság, hogy ha van kezdet, okvetlenül van folytatás is. 

Verebély hálásan játszik mindent és bármit. Közben mint örök hipochonder, papájától tanult orvosi praktikákkal tömi a színházi nép fejét. Csak remélni lehet, hogy az évek alatt nem tett szert egy pecsétre, mert akkor biztosan receptet is írt, pedig csak gyógyítani akart és nem venni észre éveken át húzódó betegségét. Minden mástól rettegett csak attól nem. Arról nem vett tudomást, az nem volt. 

Féktelen öniróniával és boldog komédiás örömmel játszotta esténként a Királynőt a My Fair Ladyben, és nagyon kicseszett vele a sors ezzel a Coviddal. Kifejezetten vele, mert csak azokon az estéken amikor fellépett, azokban az órákban amikor bent volt a színházban felejtette el mindazt, amiről nem akart tudomást venni. A karantén, a Covid színháztalanná tette jobban, mint bármelyik rendszer, bármelyik igazgatója. 

Ha nem marad színháztalanul, talán még ebből is kidumálta volna magát, és maradt volna, mint a szakma hálás színésze, sokak örömére.

Sándor Erzsi írása