Sárközi Éva a prae.hu-n megjelent írásában azt állítja, a címben még csak lehetőségként (hogy „lehet”), a szövegben már tényként, hogy a József Attilának tulajdonított kézirat hamisítvány, nem is a költő kézírása.
Sárközi Éva írásában egyrészt megismétli a korábbi észrevételeket, miszerint „a kéziraton szereplő sorok nem tekinthetők József Attila versnek”, csak az nem „lenne kizárható, hogy egy készülő vershez ötletek, gondolatok feljegyzései lennének – ha nem lenne ott egy pontos dátum és aláírás”, illetve azt is, hogy nem hihető néhány héttel egy rideg hangvételű levél előtt egy ilyen hangvételű verset írni ugyanannak a személynek.
Sárközi szerint a szöveget hitelesítő tanulmányában Bíró-Balogh Tamásnak „sikerült a műelemzés professzionális befolyásolási technikáinak mesterfogásait felhasználva rámutatnia a referenciális olvasat problematikusságára”, illetve megjegyzi, hogy a versből hiányzik a disszonancia konszonanciája.
Azt is hozzáteszi, hogy „a kézirat nem József Attila autográfja”, vagyis nem a költő saját kézírásával készült. Elismeri, hogy a papír és a tinta korabelinek látszik a képek alapján – ez arra utal, hogy a dokumentumot személyesen nem vizsgálta –, de azt írja, hogy
„a rajta lévő írás – tartalmi és formai kizáró okok miatt – biztosan nem a költőé”. Szerinte az, aki a kéziratot készítette, „tanulmányozta József Attila írását és jó kézügyességgel rendelkezik”
– a jelen idejű szöveg azt sugallja, hogy a hamisítást mostanában, még élő személy követte el. Sárközi emellett azt is megjegyzi, hogy a kézirathoz mellékelt lefoglalási dokumentum hitelessége is bajos, mert azon 1945-ös dátummal egy olyan babérkoszorús Kossuth-címer van, amit akkor nem használtak (a Kossuth-címer valóban csak 1946-tól lett hivatalos, de a háború utáni hónapokban elég nagy káosz volt a hazai címerhasználatban – jegyzi meg a Telex).
A már említett Bíró-Balogh Tamás, a kéziratot hitelesítő tanulmány szerzője a Telex megkeresésére az alábbiakat közölte írásban:
„Sajnálom a kialakult helyzetet, ugyanakkor mélységesen megdöbbent az a szakmai hozzáállás, amivel egyesek a kézirat eredetiségét cáfolni igyekeznek, anélkül, hogy az eredeti dokumentum akárcsak egy percre is a kezükben lett volna. Hasonló helyzetekben ez a kutatói minimum – ahogy Tverdota György is írja –, enélkül cáfolni valamit a legteljesebb szakmaiatlanság. Az erre az alapvető szakmai hibára épülő vélekedést közzétenni pedig a közvélemény tudatos félrevezetése.+
Forrás: Prae.hu, TELEX