Hámori Gabriellában megvan a szabad emberek bátorsága, amellyel olyan kalandokba vág bele, amikbe kevesen mernének. Az Örkény Színház színművészét Canjavec Judit kérdezte a Fidelio oldalán.

A teljes interjú itt érhető el, szívből ajánljuk elolvasásra.

A kérdésre, édesapjádtól hozza-e az igényt a szabadságra, Hámori Gabriella elmondta: „A mamámat viszonylag korán vesztettem el, és apám felelősségtudatos szabadságra nevelt. Féltett is a pályától, amit választottam. Nagyon kötődöm hozzá, és az elmúlt években a legfontosabb helyre került nálam a családba való beágyazottság. Apám vidéken él, és nehezen viselem, ha hosszabb ideig nem tudok vele lenni. Igen, van apámban egy őszinte szabadságfok. Aminek a lényege az, hogy támogassuk és tiszteljük egymást, gondolkodjunk közösségekben. Ne hagyjuk, hogy bármilyen hatalom manipulálja, mi a véleményünk egymásról, és ne függjünk semmiféle rendszer parancsaitól. (…) Jelenleg ki vagyunk téve annak, hogy párbeszéd helyett mindenhol árkok húzódnak. De sokan töprengenek azon, mi lehet a jövőnk záloga, hogyan lehetne harmonizálni sokféleségünket. Apám rengeteget foglalkozott ezekkel a kérdésekkel és ez analóg az Örkény Színház kereséseivel. (…) Nagy vállalás az, hogy friss színházat akarunk csinálni, nem porosat, olyan művészszínházat, ahol minden évadnak lehet központi gondolata. Ez pedig folyamatos munkát jelent. El kell kerülni a megelégedettség érzését, és viselni kell azt is, ha valami nem úgy sikerül, mert ez is benne van.”

Az interjúban arról is szó esett, hogy Hámori Gabriella számára a színház mellett a filmes jelenlét is nagyon fontos volt, akárcsak azok a filmrendezők, akik megmutatták, hogyan érdemes gondolkodni, miként lehet egymáshoz kapcsolódni: „A filmes létezés jobban figyel a részletekre. Minden transzformációt belülről érdemes megfogalmazni, mert a kamera látja a legapróbb rezdüléseket is. Ezeken a színházi szerepeimben is dolgozom.”

A színésznő Marton László osztályában végzett és a Vígszínházban voltál gyakorlaton, de végül nem oda szerződött:

„Martonnal volt egy beszélgetésünk, amikor sorolni kezdte, hogy Bulla Emma, Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Eszenyi Enikő, Hámori Gabriella. Erre azt mondtam, nem. Kérdezte, miért, mire azt feleltem, hogy mert nem érzem.

Ha valaha jönne is egy színészi rang, akkor az nem egy stukkós épület színpadán történik majd meg velem dicsőségesen, hanem zegzugokban, nagyobb melóval, több kétellyel, és lehet, hogy kevésbé látványosan.

Nem tudtam bánni azzal a nagy színpaddal, azzal a távolsággal. Felismertem, hogy a film érdekel, meg a stúdiós létezés, és az, hogyan lehet egymásból úgy dolgozni, hogy ezek a finom rezdülések kijöjjenek, és az alakítás friss legyen. Lukáts Andor egyszer behozott a próbára egy orvosi lexikont. Miközben a belső szerveket nézegettük benne, elmondta, hogy az a fontos, hogy így nézz a partnerre. Úgy, hogy ott egy organizmus van, a veséje, a mája, az érrendszere. Ő ott, abban a pillanatban emészt, dobog a szíve, ég benne a létezés tüze. És ez rávezetett, hogy a másikat teljes, eleven valójában kell érzékelnem. Ugyanúgy, mint a saját létezésemet, a pillanatnyiságot és mulandóságot egyaránt.”

Azt is kifejtette, hogy fiatal, sikeres színésznőként hogyan cipelte a főszerepek súlyát:

„Nehéz volt úgy elkezdenem a pályát, hogy szinte mindent eljátszhattam, mert ott voltak a rám szegeződő tekintetek, amik a vesémig hatoltak, és tudtam, sokan azt gondolják, hogy na, akkor tessék mutatni valamit! Ezt pedig rögtön kiegészítették az önmagammal kapcsolatos elvárásaim, és hirtelen egy kongó üvegharang alatt találtam magam, ahol nehezen hallottam meg a saját hangomat, és találtam meg a békémet. Ezért egy idő után arra kértem Mácsait, adjon pici szerepeket. Ki akartam vívni a társulat tiszteletét. (…) Sok évbe telt, mire itt emberi szituációkban is teljesen kinyíltam. Látták bennem a lendületet, meg a szikrát, de időnek kellett eltelnie, hogy teljesen lássanak, és én is mindenkit a maga valójában érzékeljek és elfogadjak. Ez egy hosszú folyamat volt, és az, hogy ennek a fájdalmas és felszabadító nyitásnak minden pillanatán átmentem, sokkal jobbá, emberivé és erősebbé tett.”

A Fidelio interjújában személyes útkereséséről is vallott: „Egy ideig nem foglalkoztam vele, hogy keressek egy utat, amin járva a dolgok a helyükre kerülnek bennem. Ezt az elmúlt években találtam meg. Rengeteget változott stresszesebb időszakokban a megküzdési stratégiám, és ez nagyon összefügg a családommal, a jógafilozófiával és a gyakorlással. A színházi szakmát, kívülről szemlélve, sokszor inkább zárdának látom, ahova önként vonultam be. Ha pedig színpadon vagyok, és onnan nézem, érzem a közösség felszabadító erejét és a fantasztikus energiákat, amik megmozdulnak körülöttem. Én is mozgatom ezeket, de van, amikor belém hasít, hogy nekem most épp otthon kellene mesét olvasnom.”

Azt is hozzátette: „Ha a neten terjedő videókban a kétségbeesett felnőtteket, sebesült gyerekeket látom, elfog a zokogás – azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül –, és azt nézem, hogy mit csinálunk mi itt? Nagyon nehéz a művészetnek ma válaszokat adni, mert az a nárcisztikus attitűd, ami az alkotói létezésbe szinte kódolva van, már nem friss dolog, és valahogy leválik a világ mozgásáról. Azt gondolom, az egyéni tündöklés önmagában, borzasztóan unalmas. Az olyan helyzetek megteremtése fontos művészi feladat, ami abban segít, hogy emberileg tudjunk kapcsolódni egymáshoz, hogy valódi párbeszéd legyen, és közösséget hozzunk létre. Hogy minden pátosz nélkül azt tudjuk mondani egymásnak, nem vagy egyedül. Az Örkény, azt gondolom, töretlenül ebbe az irányba megy, és foglalkozik a társadalmi mozgásokkal.

És most van az a pont, amikor le kell bontani az elefántcsonttornyokat, mert elitizmusból művészetet csinálni nem lehet.”