KulisszaSzász JánosVígszínházSzarvas JózsefHegedűs D. GézaBródy Vera
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 23., szombat

    Hámori Ildikó: “Múlhatatlan az érdeklődésem a fiatalok és a világ iránt”

    2020. április 22., szerda 06:44

    Ha azt is számoljuk, hogy tizenhárom évesen már tévéfilmben játszott, akkor éppen 60 éve színésznő. A Kossuth-díjas Hámori Ildikót kérdezte a Szabad Föld.

    Még a koronavírus felbukkanása előtt vehette át a milánói filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjat. Erről szólva úgy fogalmazott: „El kellett jutnom a 73. életévemhez, hogy ez megtörténjen. A legutóbbi kerek születésnapomon készítettek velem egy interjút, melynek végén megkérdezték, mi az, amit még szeretnék elérni a pályámon. Nem nagyon tudtam erre mit válaszolni, hiszen amennyi tőlem telt, azt megpróbáltam teljesíteni, és el is értem bizonyos dolgokat, de aztán hozzátettem, ha véletlenül úgy hozná a sors, egy filmszerepet még szívesen eljátszanék.”

    Dombrovszky Linda első nagyfilmje, a Szabó Magda regényéből készült Pilátus tarolt a milánói fesztiválon. Hámori Ildikó szerint mindenekelőtt Szabó Magdának köszönhető a siker: „Az egész világon imádják. Most jelent meg Amerikában az Abigél új fordításban, állítólag őrült nagy siker. Szabó Magda regényeiben és színdarabjaiban is olyan örök érvényű gondolatokat, érzéseket találunk, amelyek mindenkit megérintenek, mindannyiunkról szólnak, és azt gondoljuk, hogy “igen”, “aha”, velem is ez történik éppen. (…) A regény szerint a fővárosba kerülő doktornő felhozza magához vidékről a magára maradt, idős édesanyját, aki nem találja a helyét, legfőképpen azért, mert nincs dolga a világban, és a lánya is rossz irányba terelgeti. A történet lényegét így fogalmaztam meg: nem elég szeretni, jól kell szeretni! Az idősek elmagányosodása, egyáltalán életük utolsó szakaszának méltóságteljes befejezése a földkerekség bármely szegletében eleven társadalmi probléma, ezért is ítélik nemzetközi szinten hitelesnek és kiemelkedőnek a filmet”.

    A kérdésre, tudott-e építkezni a saját tapasztalataiból, azt válaszolta: „Pár évtized után mindenkinek van erről az élethelyzetről tapasztalása. Édesanyám hosszan tartó betegségét az orvosok akkor még nem tudták gyógyítani. Nagy megpróbáltatás volt végignézni a szenvedését, a fizikai- mentális leépülését. Szembesülnöm kellett a saját tehetetlenségemmel is, hogy nem tudok rajta segíteni. Egyet tehettem csak: szeretni, vagy inkább jól szeretni. Megtalálni a szeretet módját.”

    Arról is beszélt, gyakran visszaidézi a régi emlékeket: „Római-fürdőn születtem, itt éltem több mint ötven évig. Aztán kis időre elköltöztünk, de most újra ezen a környéken lakunk, Csillaghegyen. Szembejön velem a múltam. Előfordul, hogy kettesben ülünk a férjemmel a nappaliban, és felidézzük a hajdani színházi, televíziós történeteinket. Tudja, mi ebben a szomorú? Az, hogy a régi kollégáink és barátaink közül sokan elmentek már. De nem tudunk ellene tenni, múlik az idő. Egyszer egy díj kapcsán azt mondtam: érdemes megöregedni. Most sem tagadom le a koromat, mindazonáltal jó érzéssel tölt el, hogy még mindig “egyben vagyok”, tudok szöveget tanulni, mozogni, és múlhatatlan az érdeklődésem a fiatalok és a világ iránt. (…) Nagy öröm, hogy együtt élünk, mint régen, több generáció. Amikor házkeresésben voltunk, sokan nem értették, hogy vannak, akik összeköltözni szeretnének, amikor mindenki az ellenkezőjét teszi.”

    A teljes interjú a Szabad Földben olvasható.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -