Halkan és elegánsan zárta le színészi pályáját Harkányi Endre. De a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjaként végérvényesen nyomot hagy a magyar színjátszás történetében. A Blikk kérdezte.

Rengeteget játszott az elmúlt évtizedek során, csak Hasfelmetsző Jack nem volt, viccelődik. Nem véletlenül említi éppen ezt a figurát. Tavaly ősszel ugyanis megoperálták: „Túl vagyok egy elég csúnya dolgon, de már jól érzem magam. Kórházban feküdtem hasi embóliával. Hasfelmetsző történet. Óriási heg. Nő esetében ilyen a császárvágás. Már nevetek, de akkor nem volt mindegy. A műtét után szanatóriumba kerültem. Ott aztán felépítettek. A lábadozás napjaiban jött vissza az életkedvem.”

Ma már egyetlen percig sem unatkozik: „Régi Karinthykat vettem elő a könyveim közül, hogy szórakoztassam magam. Már a teraszajtóm is nyitva van, besüt a nap. A közéletből, a kinti világból nagyon kevés dolog érdekel. Komoly CD- és DVD-gyűjteményem van, és magamról is kaptam nagyon sok felvételt a régi szerepeimmel. Mostanában azokat nézem, premierekre már ritkán járok. Egyre kevesebb előadásra mondom, hogy tetszett. Átírják a darabokat. Még Shakespeare-t és Molnár Ferencet is.”

A leghosszabb időt, három szakaszban, a Vígszínházban töltötte a Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Régi kollégáiról is fiatal pályatársairól ma is a legnagyobb szeretettel beszél. Hegedűs a háztetőn, Monokli, Átutazók. Ezekben a darabokban lépett utoljára közönség elé:

„Nekem nem voltak ellenségeim a pályán. Egyetlen ember sem, akit kerültem volna. Erre nagyon büszke vagyok. Ha megtudtam, hogy valaki ilyen vagy olyan, egyszerűen nem vettem tudomást róla. Ez volt a módszerem harag ellen. Vagy ha nem úgy próbált, nem úgy játszott, ahogy kellett volna, nem azzal az odaadással, intenzitással. Biztos valami komoly baja van, gondoltam. Meg akartam érteni azokat, akikkel együtt voltam.”

Filmjei közül mind a mai napig Radványi Géza alkotása, a Valahol Európában áll nála az első helyen. „Szereplőválogatás volt a filmgyárban. Én már akkor Lakner bácsi gyermekszínházában játszottam. A Pál utcai fiúkban Kolnaykét rágtam a gittet. Erről szólt a szerep, hát valóban rágtam. Kiszedtem otthon az ablakból, és vittem be a színházba. Borzalmas íze volt. Tizenhárom éves voltam, amikor Géza bácsi a két kezébe vette az arcomat, belenézett a szemembe, és azt mondta: Állj oda! Így lettem kiválasztva.”

Részletek itt: Blikk