Harkányi Endre Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész március 26-án ünnepli születésnapját. Múltidéző összeállítással köszöntjük a színművészt.
Harkányi Endre pályájáról:
Szüleit a vészkorszakban vesztette el, anyját deportálták, apja az ukrajnai munkaszolgálatból betegen tért haza és hamarosan meghalt. A vadóc, vörös hajú és szeplős fiú bátyja révén került közel a mozi világához, miután jelentkezett egy hirdetésre.
Tizenhárom évesen szinte önmagát játszotta Radványi Géza 1947-ben készült, klasszikussá vált Valahol Európában című, háborús árvákról szóló filmjében. Rokonai nyomására esztergályosnak kellett tanulnia, s ez ellen lázadva jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Miután felvették, egy év alatt letette az érettségit is, diplomáját 1957-ben szerezte meg. Először Debrecenbe került, majd Szinetár Miklós hívására 1960-ban a fővárosban akkor induló Petőfi Színház társulatához csatlakozott. 1963-tól a Vígszínházban, ezután az újonnan induló Mikroszkóp Színpadon játszott, később a József Attila Színház, 1984-ben ismét a Vígszínház társulatának tagja volt. Rövid megszakítással, 1993-94-ben a rövid életű Művész Színházban lépett fel, 2015-ben nyugdíjba vonult.
Pályafutása alatt többnyire kisembereket, komikus figurákat alakított, volt Puck (Shakespeare: Szentivánéji álom), Lord Stanley (Shakespeare: III. Richárd), Liputyin (Dosztojevszkij: Ördögök), Morris Bober (Malamud: A segéd). A Vígszínházban és a Pesti Színházban a közönség a Száz év magány, az Össztánc, a Sok hűhó semmiért és a Képzelt beteg című darabokban láthatta, a Vígben egyik utolsó szerepe Hanoch Levin Átutazók című komédiájában Savtaj suszter volt.
A filmvásznon nagyszerű alakítást nyújtott Tersánszky-regények adaptációiban (Kakuk Marci, Legenda a nyúlpaprikásról), 2006-ban a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című Bacsó Péter-alkotásban. Jellegzetes szinkronhangja több nemzedék számára feledhetetlen élményt nyújtott, többször kölcsönözte hangját Louis de Funés-nak, Danny de Vitónak. Részt vett a Bálint Ágnes által írt Futrinka utca című bábsorozat készítésében, amelyen nemzedékek sora nőtt fel, a Vízipók, csodapók című című rajzfilmsorozatban ő szólaltatta meg a Keresztes pókot. A Mézga család című rajzfilmsorozatban az apának, Mézga Gézának kölcsönözte a hangját. A mai napig népszerű, külföldön is sikert aratott sorozat érdekessége, hogy előbb vették fel a hangot, és csak utána, a színészekhez szabva rajzolták meg a figurát. Harkányi korelnöke volt a Kossuth Rádió mese hangjátékjáték sorozatának, a Vacka Rádiónak, Csiga Nyikoláj szólalt meg az ő jellegzetes hangján.
Színházi bemutatóinak száma az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adatai szerint eléri a 150-et, amellett mintegy 70 játék- és tévéfilmben szerepelt. Művészi munkásságát 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1982-ben érdemes művészi címmel, 2004-ben az Ajtay Andor-emlékdíjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el. 2005-ben neki ítélték a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, és még abban az évben kiváló művész, 2008-ban a Halhatatlanok Társulatának tagja lett. 2010-ben a nyíregyházi Vidor Fesztiválon Életmű Díjjal jutalmazták, s abban az évben művészi életútja elismeréseként átvehette a legrangosabb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat. 2015-ben Harsányi Zsolt-emlékdíjjal tüntették ki, két év múlva a Színház- és Filmművészeti Főiskola gyémántdiplomáját kapta meg. 2017-ben a miskolci Jameson CineFest Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be első filmje, az éppen hetven éve készült Valahol Európában felújított változatát.
A művészről saját szavaival:
Átvészelni: Az én életem is mindig arról szólt, hogy mindent át kell vészelni. A második világháborút, a holokausztot, ötvenhatot, a szüleim elvesztését, mindent. Azt is átvészeltem, hogy nemrég ott kellett hagynom a Vígszínházat. Pedig az is az otthonom volt.
Nyóc: A „nyóckerben” éltem a bátyámmal handlék, cigányok, kurvák között. Hol ez a rokon próbált törődni velünk, hol egy másik. A Teleki tér és a Kun utca sarkán volt a Népszínház Mozgó, a „kis büdös”, ahol rengeteg kalandfilmet láttam, és amely arról volt híres, hogy mindenki odarohant a razziák elől. Bátyám alig múlt tizenhat, ott árult vizet, a mozisok szinte örökbe fogadták, és lassan ismerős lett a filmszakmában. Ő csak öt elemit végzett, de utóbb zseniális üzletember vált belőle, és már tizenhét évesen ő intézte a filmkölcsönzéseket a mozi számára. Ismerte Szirtes Laci bácsit, Szirtes Tamásnak, a Madách Színház igazgatójának édesapját, aki a Valahol Európában felvételvezetője volt. Így neki is köszönhetem, hogy a filmben szerepelhettem.
Háború: Anyám és én a nagybácsikámékhoz, egy Népszínház utcai csillagos házba költöztünk. Ők gazdag emberek voltak, de eltűntek, ott maradtunk egyedül anyámmal. Apámat Kamenyec-Podolszkba deportálták, ő végül betegen hazajött, de nem sokkal később meghalt. Anyámat innen, a csillagos házból vitték el a nyilasok. Nem láttam soha többé. Én a szomszédoknak köszönhetem az életemet. Végül a bátyám vett magához. A filmeseknél dolgozott, szerzett tőlük egy nemzetőr-egyenruhát, így szabadon mozoghatott. A vörös haját befestette feketére, és az enyémet is. Emlékszem, akkor nagyon sírtam. A házmesterlakásban laktunk, ahol svájci és svéd menleveleket, ún. schutzpassokat hamisítottak. A házmester sokakat bújtatott. Érdekes módon egy Hans nevű német tiszt vigyázott ránk egy darabig. Megvédett minket a nyilasoktól, aztán eltűnt. A háború végét egy Szondi utcai pincében vészeltem át. A háború után visszakerültem a rokonokhoz, szakmát kellett tanulnom. Vasszerkezeti lakatosnak, ívhegesztőnek és épület-villanyszerelőnek adtak, egyik se jött be. Kamaszként, érettségi nélkül jelentkeztem a főiskolára, 17 éves voltam.
Újraszocializálódni: Bekerültem a Láng Gépgyárba. Lakatosnak, ívhegesztőnek, később épület-villanyszerelőnek tanultam. Aztán tizenhét évesen – a filmezés és a mozizások hatására – jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Előbb szakérettségiznem kellett, miközben maradék rokonaim elmentek Amerikába. Én viszont a szocialista rendszer kedvezményezettje lettem: volt ösztöndíjam, kollégiumban laktam. Aztán a főiskola, a színészet mindenre megtanított. A Vas utcai tanintézetben „újraszocializálódtam”. Ismerkedtem a darabokkal, a korral, amelyben játszódtak. Tanultunk táncot, képzőművészetet, zenét. A világlátásomat, ízlésemet mind onnan hoztam. Hatan voltunk az osztályban: Garas Dezső, Lőte Attila, Láng József, Fülöp Zsigmond, Medgyesi Mária. Pártos Géza, Gellért Endre osztályvezetők mellett olyan tanáraink voltak, mint Nádasdy Kálmán, Sulyok Mária, Básti Lajos, vagy a már említett Várkonyi, akik még a háború előtti kultúrával voltak átitatva. Azt akarták, hogy igazi művészek legyünk. Életem korai szakasza: sűrítve ennyi.
Megmarad: Új életet kellett kezdeni. Igen ám, de a színházi életem közbeszólt. A Közjáték Vichyben című Arthur Miller-darabban egy pincért játszottam, aki azért könyörög egy tisztnek, hogy őt ne vigyék el. Hisztérikus, sírós jelenet volt. Lement. Én kimentem, és a színfalak mögött olyan sírógörcsöt kaptam, mint még soha. Rosszul lettem. Hánytam, szörnyű volt. Nem tudtam, mi bajom. Mindenki pátyolgatott. Gondoltam, biztos túljátszottam. Huncut az a színész, aki jobban játszik, mint ahogy tud. De másnap újra megtörtént ugyanez. Rájöttem, hogy még mindig mennyire él bennem az a szörnyű időszak, amit gyerekként átéltem.
Újat akarni: Általában azt tapasztalom: sokfelé igyekeznek megújítani a színházat, de az gyakorta kelti az összevisszaság látszatát. A mostanában színre lépő – szakmai készségük alapján amúgy sok tehetséget is magával hozó – generáció mintha semmit sem vett volna át abból, amit az előző nemzedékek magas szinten elsajátítottak. Nem tudom, miként tanítják a mai színész- és rendezőhallgatókat ott, ahol ezt meg kellene tanítani. Ám annyi biztos: nem elég csupán újat akarni. Kevés hozzá, ha csak az vezet, hogy mindig érdekesek akarunk lenni. Azzal is számolni kell: mi áll jól egy adott társulatnak, miként lehet úgy továbblépni, hogy közben a tradíciókból indulunk ki. Ezek nélkül a nekirugaszkodások a káosz érzetét keltik.
Meglódított golyóbis: Félművelten nehéz a hiteles megújulás. Pláne a művészetben. Megjegyzem: a klasszikus műveltségű, szakmailag alaposan felvértezett színházi vezető a színész pályaépítését is szem előtt tartja. Amúgy meg az ifjak többségének főleg csak víziója van egy-egy darabból. Láttam olyan előadást, amelyben nagyon szuggesztíven jöttek-mentek a színpadon a szereplők, sütött a színészekből a tehetség, csak az nem derült ki: miről szól a darab. Kérdeztem is az ifjú rendezőt: olvasta-e a művet? Azt mondta igen, neki ez jutott róla eszébe. Ráfeszült a víziójára, minden erejét beleadva próbálta megvalósítani. Egyébként még úgy is lehet átmeneti sikereket elérni. Ám azt tapasztaltam: egy izomból meglódított golyóbis – legyen bármilyen szép, színes, csillogó – még soha nem jutott odáig, mint egy gondosan tervezett szerkezet. Nádasdy Kálmán minket arra tanított: nem kitalálni kell egy darabot, hanem beletalálni abba, amit a szerző elgondolt. Attól még lehet egyedi az előadás, alakíthat erőset a színész.
Proli gyerekből úrifiú: Szinetár nagyon szeretett, még ahhoz is ragaszkodott, hogy én vegyem meg az amúgy brutális áron kínált budai villalakását. Nekem részletre adta, mondogattam is sokáig: azért foglalkoztat olyan sokat filmes, tévés munkákban is, hogy tudjak törleszteni. Annyi biztos: intellektuálisan már a főiskolán kikupálódtam, de a lokalizáció szempontjából Szinetár egykori lakásában lettem nyolcadik kerületi proli gyerekből budai úrifiú. A Petőfi Színházban Feleki Kamill, Domján Edit, Psota Irén partnereként bizonyíthattam, hogy van helyem közöttük. Szinetár és Petrovics Emil teátruma a kortárs zenés darabok bemutatását preferálta, magas szellemi, szakmai színvonalat képviselve. Más kérdés: a nagy ívű elképzelések a kis magyar valóság akkori körülményei között három évad után elvezettek a színház bezárásához.
Értékes: Főiskolai tanáraim egyike, Várkonyi Zoltán adott menedéket a színházában. Eleinte nem éreztem magam rosszul, de később már olyan jól sem. Hatalmas társulatnak lettem része, amelyben nem igazán számoltak velem. Így is jutott értékes feladat, de azt éreztem: nem mindig azért osztanak rám szerepet, mert az színészként is épít, hanem mert úgy alakult, hogy akár rám is oszthatják. Várkonyi egyszer azt mondta: hozzám egy kisebb társulat illene, ahol jobban érvényesülhet az egyedi személyiségem. Ettől megsértődtem, amely műfajban kifejezetten jó vagyok. A rendkívüli érzékenység is része egyedi személyiségemnek.
Vígszínház: Kisértődtem a Vígszínházból. Azóta sokszor átgondoltam a dolgot, ami persze nehéz, hiszen magammal szemben igencsak elfogult vagyok. Szóval, végül is arra jutottam, hogy talán jól is jött ez a kis konfliktus. Nem éreztem már jól magam a színházban. Nem gondolom, hogy Eszenyi Enikő rosszindulatból tette, amit tett, csupán tudatlanságból. Méltatlan fizetési ajánlatot tett, amit nem fogadhattam el.
Valahol Európában: A filmben szereplő gyerekek többsége a IX. kerületi Dzsumbujból került ki. Én a VIII. kerületből jöttem, de ugyanolyan árva és csavargó voltam, mint ők. Tizenhárom évesen állandóan ellógtam az iskolából, a filmeket viszont imádtam. Újságban hirdették, hogy gyerekeket keresnek egy filmhez, és jelentkeztem. Körülbelül kétezer gyerek jött össze a Hunnia Filmstúdió udvarán, és Radványi Géza bácsi szelektált. Odajött hozzám. Rémesen nézhettem ki, vörös voltam, tele szeplővel. Megfogta az arcomat, belenézett a szemembe és ‘meglátta zsenialitásomat’. Kevesen tudják, hogy a forgatókönyvben még benne volt, de a filmből már kimaradt az én figurám története, az, hogy miért mondogatja monomániásan a gyerek, hogy ‘Könyörgöm, akasszuk fel’ – ami akár nevetést is kiválthat a nézőkből. Csakhogy ennek a gyereknek a szüleit a szeme láttára akasztották fel, ezért ismételgeti. Ezt én csak később tudtam meg. A filmgyárbeli bulira összegyűltünk jó néhányan a gyerekek közül. Kaptunk kakaót és 350 forint gázsit. Az én pénzemet ellopták tőlem, de a stáb összeadta…
Öntözőkanna: Megbolondultak a rendezők. Nem a darabot játsszák, hanem a saját elképzésüket viszik színpadra. Nádasdy tanár úr mindig azt mondta, amikor ki akartunk találni valamit: ‘Maga ne kitaláljon, hanem betaláljon.’ Azt találjuk meg, ami benne van a darabban. Nem vártam meg, amíg öntözőkannát kell játszanom, akit lelógatnak a zsinórpadlásról.
Élet: Az életet kaptam a színészettől. Soha nem a karrier érdekelt. Hogy érvényesültem, azt a munkámnak köszönhettem. Az a sok rossz, amit átéltem, nem tett gonosz emberré. Így viszonoztam a rengeteg szeretetet, amit a szakmától és a közönségtől kaptam.
Kimenni: Nem maradhatok otthon és nem maradhatok csendben én sem, amikor olyan dolgok történnek, amik arra késztetnek, hogy kimenjünk az utcára.
Szerepek: Valaki egyszer azt írta rólam, hogy minden szerepem én vagyok. A mai napig kíváncsi vagyok mindenre, imádom az embereket, állandóan figyelem őket. Azt mondják rám, hogy jó ember vagyok, pedig ez nem egészen így van. Csupán megpróbálom megérteni őket. Nem az ellenérzés, a megértés vezérel.
Forrás: Színház Online, Szinhaz.org, MTI, Origo, Magyar Narancs, 168 Óra