Olivier Py színházrendező idén búcsúzik az Avignoni Színházi Fesztivál vezetésétől. saját bevallása szerint alkotóként folyamatosan készen áll a költői és politikai párbeszédre kortársaival a jelenkor problémáiról. Számára a színház kultúra és eszköz is egyben, ami által a szó cselekvéssé válik. A Népszava kérdezte.
A teljes interjú a Népszavában olvasható, Horváth Patrícia tollából.
A kérdésre, hisz-e az eleve elrendelésben, Olivier Py elmondta: “Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. Hiszem, hogy létezik egy titokzatos szövetség a vágy és a végzet között. De ennél többet nem tudok. Azt is hiszem, hogy a vágyaink által alakítjuk a sorsunkat. És hogy a vágyainkat is alakítjuk a számunkra adottnak tűnő sorsunkon keresztül. Az egész nagyon titokzatos.”
Először 20 évesen járt Avignonban, akkor játszani jött:
“Egy kis előadással az “Off”- ban. Bizonyos értelemben mindent itt fedeztem fel: a kulturális életet, a politikát. Nagyon fontos hangsúlyoznom, hogy innen kaptam a politikai neveltetésemet is azzal, hogy itt lehettem 1985-ben, majd 1995-ben is. Ami a boszniai háború alatt történt, az számomra meghatározó volt. Akkoriban nem létezett még konszenzus, mint most az ukrajnai háború esetében sem a francia lakosság körében, sem Európában. Viszont volt egy nagyon kis csoport, amelyik megpróbálta minden módon figyelmeztetni a közvéleményt és meghiúsítani a nacionalista szerbek propagandáját. Avignon ebben a hídfőállás szerepét töltötte be. Rendezőként mindig is ezt próbáltam aztán megtalálni.”
Olivier Py a Népszavának arról is beszélt, soha nem vette magát komolyan az igazgatói szerepben: “Persze amikor aztán az ember halálos fenyegetéseket kap, abból azért már gondolhatja, hogy ő a fesztivál igazgatója. (…) Azokhoz képest, amin egyes országok művészei keresztülmennek, ez az egész csak egy vicc.”
A fesztivál idén zekkel a szavakkal nyitott: “Egyszer volt, hol nem volt…” Ennek kapcsán kifejtette:
“Mert elmegyek. Jó, ha azzal fejezünk be valamit, hogy: Egyszer volt, hol nem volt… Persze ez azzal is összefügg, hogy idén az előadások nagyon is a történetmesélésre, azaz a történetmesélés létjogosultságának megkérdőjelezésére épültek. Mit jelent egy történet elmesélése a nagy egészhez képest? Mondhatjuk-e még ma is, hogy “Egyszer volt, hol nem volt”, amikor annyi az apokalipszis körülöttünk? Ünnepeltük már a posztdramatikust, az interdiszciplinárist, a happeninget és a performanszot. De végül is maradok, aki voltam. Egy mesélő. Egy elbeszélő költő, aki elkötelezett a történetmesélés iránt és akinek a mesemondási formája az eposz. (…) Harlekin voltam. Harlekin, aki képtelen bármi más lenni, mint az igazság. Harlekin voltam és öreg harlekin lettem. (…) Szeretném, ha továbbra is színházzal foglalkozhatnék. Ez minden. Ez az, amit a legjobban szeretnék. Nincs más vágyam a jövőre nézve, mint hogy színházzal foglalkozhassak.”
A teljes interjú a Népszavában olvasható.