A laptopom kijelzőjén figyeltem, miként gyülekezik a csetszobában a virtuális közönség. Ismeretlen, izgatott emberek üldögéltek székükön vagy éppen kedvenc foteljukban. Megannyi lakás, ház, otthon egy-egy szelete tárult elém, a világnak ki tudja, hányféle szegletéből. Volt, aki elegánsan kiöltözött az alkalomra, mintha színházba menne, mások hétköznapibb, egyesek kifejezetten házi öltözékben, sőt, néhol egy-egy kutya, vagy macska is felbukkant a háttérben, vagy épp egyenesen a gazdi ölében. Nagyjából hetvenen lehettünk. Pont, mint egy kisebb színház nézőterén ülve. Csak most egy virtuális térben elhelyezkedve.
Valódi színházi élményt kaptunk aznap este. Egészen pontosan – magyar idő szerint – hajnali fél 1-es kezdéssel. Hiába, így jár az, aki amerikai színészek élő felolvasóestjén vesz részt egy internetes csetszobában ülve, vállalva az időeltolódás okozta fáradtságot. De egyetlen pillanatig sem bántam meg a döntésem. A színdarab szerzőjét, Deborah Zoe Laufer amerikai drámaírónőt még tavaly októberben itt, Budapesten volt szerencsém megismerni, amikor Szemünk fénye című művét műsorra tűzte az Orlai Produkciós Iroda, és a szerzőt meghívták a Belvárosi Színház-beli premierre. A jó kapcsolat megmaradt, ezért kaptam meghívást a mostani felolvasóestre.
Kezdéskor az est rendezője, Nic Corey köszöntötte, majd kérte meg a publikumot: mindenki kapcsolja ki a kameráját és a mikrofonját, hogy csak a színészeket lássuk és halljuk ezután. És kezdetét vette a virtuális előadás.
A „The Three Sisters of Weehawken” (A weehawkeni három nővér), Csehov klasszikusának modernizált átirata. Ebben a színdarabban az eredeti tizennégy helyett mindössze négy szereplő volt. Olga, Irina, Mása és Andrej bátyjuk felesége, Natasa. Négy kiváló amerikai színésznő felolvasásában. Laufer színműve tökéletesen kiaknázza az eredeti Csehov-darabban rejlő humorforrásokat. Szerencsére nekünk Ascher Tamás legendás Katona József Színház-beli Három nővér-rendezése már megmutatta, hogy Csehov nemhogy nem unalmas, hanem kifejezetten humoros is tud lenni. Az amerikai drámaírónő szintén hasonló szellemben gondolta tovább, tette maivá – és amerikanizálta is egyben – a három nővér világát.
Ezek a lányok Weehawkenben élnek – New Jerseyben –, s Moszkva helyett, a komppal negyed-, busszal fél órányi távolságra lévő Manhattanbe vágynak, ahová – természetesen – soha nem jutnak el. Hiába, a Prozorov lányok világából nézve ez a távolság fölér annyival, mintha egyenesen egy másik bolygóra kellene elutazniuk. Király Pál klasszikus sorait átfogalmazva: három nővér Manhattanbe készül, tehát maradnak.
Laufer tragikomikus színdarabját hallgatva, Natasa (Jeena Yi) nem az az alattomos szörnyeteg, aki telepotyogtatja gyerekekkel a házat, és kitúrja onnan a nővéreket. Ebben a műben ő a legpozitívabb figura, akit nem csupán lenéznek és kiközösítenek, de titkon irigyelnek is. Hiszen Manhattanben él. Folyamatosan lehetőségeket és segítséget ad a nővéreknek, hogy valóra váltsák álmukat: eljussanak Manhattanbe. Másának (Lena Kaminsky), aki fest és folyamatosan koromfekete képeken örökíti meg Irinát, kiállítást intéz Manhattanben. A nővérek végül – mily meglepő – nem mennek el a megnyitóra. Arra sem. Pedig Natasa szerez nekik jegyeket is az utazáshoz, hoz térképet, útikalauzt. De nem mennek. Még nem. Várnak.
Natasa pszichológusként dolgozik Manhattanben. Többször is fölajánlja valamelyik kollégája segítségét a nővéreknek, hiszen ő családtagokkal nem foglalkozhat, de ez a segítség sem érhet célba. Így annyit tud tenni, hogy serkentő tablettákat hoz a céltalan és folyton depressziós Olgának (Eva Kaminky), aki itt is tanárnő – ugyanúgy, mint Csehovnál –, ráadásul utálja a gyerekeket. Kirúgják, mert titokban ellopja a kisfiúknak tartogatott Ritalin tablettákat, mentolos cukorkákkal pótolva a hiányt.
A nővéreknek Natasa az egyetlen kapocs Manhattanhez, sőt a külvilághoz. Amúgy mintha egy időn kívüli üvegbúrában élnének, ahová nem jutnak el a világ zajai. Semmilyen hatással nincs rájuk az idő múlása, még saját életük eseményei sem igazán. Amikor álmodoznak, mindegyikük elmondja, milyen volna Manhattanben lakni, és ha férjük volna, hogyan élnének.
„Irina: Ha férjnél volnék, a nap minden percében csinosítanám magam. Csakis neki! Soha nem engedném, hogy smink nélkül lásson!
Olga: Ha férjnél volnék, takarítanék, porolnék, kifényesítenék mindent és biztosítanám, hogy a ház tökéletesen rendben legyen. Ha éjszakánként hazajönne a férjem, papucsát a számban tartva fogadnám, mint egy kutya! Dörzsölgetném a lábát és minden viccén nevetnék. Még akkor is, ha rémesek a viccei, még akkor is, ha egy fajankó, én csak nevetnék és nevetnék. Ha-ha-ha-ha-ha!
Mása: Ha férjnél volnék, minden nap az ajtóban fogadnám a férjemet, a testem mindössze egy celofánba lenne bugyolálva.
Irina: Te férjnél vagy, Mása.
Mása: Oh! Hát jó.”
A nővérek időtlen unalomban, boldogtalanságban, depresszióban élnek, egymást is visszahúzzák a cselekvésképtelenség komfortos biztonságába. Miközben szenvednek a helyzettől és folyamatosan keresik a kifogásokat. Hogy miért is nem. Miért is nem mennek Manhattanbe. Mert most még nem jött el az ideje.
A történetben a szerzőtől sok – a csehovi műből jól ismert – karakter sorsára is kapunk utalást. Anfiszát, az öreg cselédet állandóan szólongatják teáért, s mivel nem jön, mérgükben a süketségét és az életkorát szidják. De rendületlenül kérik tőle a teát. Natasától tudják meg, hogy azért nem jön, mert már évekkel azelőtt meghalt. „Oh! – szól a rezignált reakció – ez sok mindent megmagyaráz.” Amikor Natasa fölajánlja, hogy majd ő hoz teát, elutasítják: ők azt szeretik, ahogy Anfisza hozza. Az idő meg csak egyre telik, múlnak az évek, majd az évtizedek. Mint megtudjuk, Mása férje, Kuligin meghalt. Olgán egyre inkább elhatalmasodik gyűjtőszenvedélye, aminek következményeként lassan már ellepi a lakást a sok üres kínai ételes doboz, valamint kisfiúktól elcsent sapkák, jojók és teddy mackók.
Natasa pedig rendületlenül jön. Mert sohasem voltak nővérei, és szüntelenül a Prozorov lányok elfogadására vágyik. Amit sohasem kap meg, csak a lesajnálást, az örökös kívülállást és dorgálást.
„Olga: Mi az ott az arcodon?
Natasa: A…szemüvegemre gondolsz?
Mása: Mit keres az arcodon?
Natasa: Hát…segít…látni. Mindegy. Figyeljetek, kérni szerettem volna tőletek valamit.
Olga: Hát nem segít.
Irina: Nagyon öregít. És nem is nőies.
Mása: Kinn az utcán is viseled? Ahol megláthatnak az emberek?
Olga: Soha nem találsz férjet, amíg ilyet hordasz.
Natasa: Már férjhez mentem. A bátyátokhoz.
Mása: Oh! Jól van.
Natasa: Figyeljetek, csajok. Kérni szerettem volna…
Olga: A bátyánkhoz…”
Natasa mindig visz ajándékot Irina (Emily Kratter) szülinapjára. Szamovár helyett rózsaszín szalagot. Irina meg csodálkozik, hogy miért. Hát azért, mert mindig ezt kéri. „Oh! Igen..?” – álmélkodik.
A nővérek szüntelenül arról ábrándoznak, milyen életük lesz Manhattanben. Mennyi munka vár ott rájuk. És mennyi szex. Majd ahogy telnek az évek, álmaikban egyre kevesebb a munka is, a szex is. A darab végén a nővérek már hetven-nyolcvan évesek. Olga egy kicsit nagyot is hall, de még mindig, mindhárman Manhattanre várnak. Valahogy úgy, mint Beckett antihősei Godot-ra. Aki nem jön el soha. Vagy miként O’Neill figurái álmodoznak a kocsmában, az Eljő a jegesben.
Deborah Zoe Laufer Csehov-átirata nagyon is mai történet az önáltatásról, az önállótlanságról, az önbecsapásról és a globális felmelegedésről – ami vagy okozója életünk változásainak, vagy nem. De hibáztatni sok mindenért lehet. A darab egy hétköznapi mese önmagunk skatulyába zárásáról, egymás megfojtásáról, féltékenységről, irigységről, a változástól való félelemről, a valódi cél nélküli, üres, tartalmatlan életről. Mert mi teszi életté az életet? S valóban meg is éljük-e azt? Mindezt úgy kapjuk az arcunkba, hogy nézőként végig nevetünk az egészen. De közben fáj – nem is kicsit.
A nővérek fölteszik a kérdést: mi lenne, ha elmennének Manhattanbe? Új dolgokat és új embereket látnának. Hisz bármi megtörténhet. De Olga szerint épp az a bökkenő: hogy bármi megtörténhet. Mása úgy gondolja, borzalmas dolgok történhetnének. De talán valami csodálatos történne, mondja Irina. De az ismeretlentől való félelem erősebbnek bizonyul a vágyaknál. S valóban, gyakran szinte nüansznyi dolgokat kellene az embernek meglépnie ahhoz, hogy változtasson az életén, mert elégedetlen vele, mégsem teszi meg. A hangsúly mindig a miérteken van.
A nővérek tehát maradnak ugyanott, ugyanabban a weehawkeni lakásban, amelynek a falai napról-napra egyre közelebb érnek hozzájuk. A lakás végül már olyan szűk lesz, mint egy koporsó. S a nővéreket lassan betemeti a sok felhalmozott ételes doboz és jojó és teddy mackó. Meg a sok egyre fullasztóbb, valóra nem vált álom. Manhattan, munka, szex. Nem valósul meg egyik sem. Majd végül Natasa nem jön többé. Olga is örökre eltávozik, Mása követi, és Irina egyedül marad. Nincs már, aki visszatartsa. Vajon mihez kezd majd?
Vége a darabnak, a színészek egytől egyig remekül hozták a figurákat. A nézők visszakapcsolják kameráikat és a hangot. Mindenki újra láthatóvá válik, s fölcsendül a jól megérdemelt taps. Sőt, valahonnan még egy kutyaugatás is behallatszik. Visszatértünk a valóságba, de közben – mint a jó színház esetében mindig – valami más lett.
Aki nem hal meg, az megöregszik – mondják a darabban. S akkor is megváltozik minden, ha előtte semmit sem csináltunk. Pedig annyi időnk van valóban megélni az életet! De ha nem tesszük is, elsétálnak mellettünk az évek. Nincs holnap. Mindig csak ma van. Most kell lépnünk. Különben hiába éltünk – és meghalunk, mire eljön a holnap.
Szerző: Canjavec Judit