A verbatim egy olyan – jellemzően politikai – dokuszínházi módszer, amelyben szóról szóra lejegyzett interjúkból állítják össze az előadást. Magyarországon a PanoDráma honosította meg. A társulatot Lengyel Anna dramaturg alapította, ő volt a fő katalizátora, egyik vezetője. Most bemutatott előadásuk, a Kár, hogy rák viszont eredetileg egy fikciós revüszerű színház lett volna a rákról, ám írója-rendezője, Lengyel Anna nem érte meg a bemutatót, 2021 áprilisában elhunyt, így az előadás alapjaiban változott meg. Hárs Anna dramaturgot kérdezte a Népszava.
“Igaz, hogy az eredeti előadás megírt színdarab lett volna, de valós elemekkel. Amikor elkezdtünk dolgozni az anyagon, Anna már évek óta rákos volt. A betegségével párhuzamosan intenzív népnevelői tevékenységbe fogott: küzdött a rák tabusítása ellen és arra buzdított, hogy a betegségünkben is legyünk tudatosak, adott esetben ne féljünk döntéseket hozni a saját kezelésünkkel kapcsolatban. Ma Magyarországon, ha látunk egy kopasz embert, arra gondolunk, hogy rákos, és bele fog halni. De a rák nem egyenlő a halállal. A Kár, hogy rák is erről szólt volna. A rákbeteg főszereplő – aki valójában Anna alteregója volt – kezébe vette a sorsát. Azért szerette volna, hogy ez egy zenés-táncos, happy endes színdarab legyen, mert ezzel is ellene akart menni a rákot övező stigmatizáló hallgatásnak. A rákról lehet, sőt kell beszélni – akár humorral is” – szögezte le a Népszavának Hárs Anna.
“Úgy éreztük, az eredeti mű nem is elég jó, nem is elég igaz, így visszanyúltunk a gyökerekhez, és verbatim előadást készítettünk arról a bátor és inspiráló hozzáállásról, amivel Anna a betegséghez – és egyébként a halálhoz – viszonyult. Fontos arról beszélni, hogy a rák túlélhető, de éppolyan fontos beszélni a halálról is. Haldoklónak és hozzátartozónak is jobb lenne, ha hárítás helyett nyíltan beszélnénk róla. A megszűnés, az elválás véglegességének gondolata ijesztő, de még ijesztőbb, ha magunkra vagyunk hagyva vele” – fejtette ki a dramaturg, Lengyel Anna alkotótársa.
A dramaturg is egyetért abban, hogy komoly dolgokról nem lehet sírva beszélni: “Van egy színházi mondás: ne a színész sírjon, hanem a közönség. Persze ezt nem kell ennyire szigorúan venni, mi sem akarunk mindenből viccet csinálni, és semmiképpen sem szeretnénk kikönnyíteni a témáinkat. A humor, ha jól használjuk, erősíti a tragikumot. Akkor jó, hogyha az embernek a torkán akad a nevetés. (…) A színháznak, akármi is az előadás üzenete, az a dolga, hogy a művészet erejével hasson.”
Hárs Anna szerint minél ellentmondásosabb egy ügy, annál érdekesebb: “Egy jó színdarabban mindenkinek megvan a saját igazsága. (…) Verbatim színházcsinálóként tudatában kell lennünk annak a felelősségének, hogy élő emberek gondolatait közvetítjük, akiknek az életére hatással lehet az előadás.”
A teljes interjú a Népszavában olvasható.