Tudatos, stabil, helyenként mégis megpróbáltatásokkal tűzdelt karrier, boldog és korán kiépült családi élet, a munka és a magánélet harmóniája – egy ízig-vérig nő magasra tett mércéje alapján épített karrier és élet. Danyi Judittal a huszonötödik jubileuma kapcsán beszélgetett

Huszonöt év a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, és még ennél is több a színészi pályán – bőven van mire visszaemlékezni. A pályára lépés előtti időszakra hogyan gondolsz vissza?

Nagy biztonságot nyújtó családi környezetben nőttem fel, noha csak anyukám, apukám és én voltunk egymásnak, a nagyszüleimet korán elvesztettem, testvérem pedig nincsen. Mérhetetlen szeretet, törődés járta át a gyermekkorom, ezt a légkört igyekeztem én is megteremteni később a két gyermekemnek.

Ez a kezdetektől stabilitást nyújtó családi közeg vajon milyen módon befolyásolta, hogy ezen a pályán indultál el?

Úgy gondolom, semennyire. Az én családomban soha senki nem volt művész, kakukktojásnak számítok ebből a szempontból. Teljesen véletlenül találkoztam a színészi pályával – már egészen kicsi koromtól fogva forgattam sorozatokban. Akkor kezdődött, amikor még általános iskolás voltam. Takács Vera akkoriban nagy hírű televíziós rendező volt, és ő nyitott számomra ajtót ebbe a világba. Járta az iskolákat, válogatókra hívott, ezt követően pedig már nem volt megállás. Idővel jöttek a nagyjátékfilmek, így érettségire már rendelkeztem filmes tapasztalattal. Megtetszett a szakma, közel éreztem magamhoz. Nagyon élénk volt a fantáziám, ami szerintem maga elé vetítette ezt az irányultságot. Maximálisan kiélhettem magam: úgy éreztem, bármi lehetek, akár varázslatok is történhetnek. Így szerettem meg a színházat is. Többé nem volt kérdés, hogy színész leszek.

Gyermekként milyen volt ezt megélni?

Hatalmas kalandnak fogtam fel, mint szerintem minden gyermek abban a korban. Végtére is, addig sem kellett iskolába járni. Egyébként sokat álmodoztam, lejátszottam jeleneteket, mindig többet képzeltem egy-egy helyzetbe, mint amit valójában jelentett. Ez valószínűleg abból adódott, hogy magányos voltam, ezért túlfantáziáltam a dolgokat. Mivel nem volt testvérem, többnyire felnőttek vettek körül, főként a szüleim és a barátaik. A koromhoz képest nagyon koravén voltam, mindent korán kezdtem és éltem meg. De természetesen nem csupán a jellemem vagy a gyermekkori tulajdonságaim vittek erre az útra, más is kellett hozzá. Hogy én ebbe az irányba indultam el, azt jelentette: megtaláltam a helyem.

Kaptál ebben támogatást a teljesen kívülálló családodtól?

Abszolút, de éppen ezért tanácsokkal nem igazán tudtak szolgálni. Nem volt ismerősöm, rokonom vagy barátom, aki el tudta volna mondani nekem, hogy mire számítsak. Ha tudtam volna, mennyi nehézséggel jár ez a pálya, nem biztos, hogy mellette döntök, de ezt ennyi év távlatából tudom csak kijelenteni. Abban viszont biztos vagyok, hogy valamilyen kreatív hivatást választottam volna. 

Azzal a tudással és tapasztalással, ami mögötted van, mit üzennél most a pályaválasztás előtt álló Danyi Juditnak?

Nem feltétlenül mondanám, hogy “ne legyél színésznő!”, de a rizikós döntéshelyzetekben segítenék magamnak. Például tudat alatt féltem az egyetemi felvételitől és a harmadik rostán ki is estem. Ezen a ponton biztosan ellátnám magam tanácsokkal, mert bizonyára megkönnyítette volna a későbbi utam, ha felvesznek. 

Az iskola teremti meg a jó színészt?

Szerintem a valódi tudás az évek során alakul ki az életből és a színpadi tapasztalatokból. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert tizenkilenc éves koromtól kezdve a színpadon álltam, több mint húsz évig nagyrészt főszerepeket játszottam. Nagyon sokat lehet tanulni az eljátszott karakterekből, továbbá sokat kaptam kiváló rendezőktől és a tőlem tapasztaltabb kollégáktól. Használtam a sikereimet a megerősödésre és a kudarcaimat a türelmem edzésére.

Első hallásra gördülékenyen, gyorsan, szinte álomszerűen alakult a karriered. Behúztad valaha a kéziféket?

Valóban nem panaszkodhatom arra az időszakra, szépen épült az életem. A pályámat Budapesten kezdtem, eztán Győrbe szerződtem, de közben játszottam Székesfehérváron is. Győrben ismertem meg a férjemet, és ott váltam édesanyává. Kivételes helyzetben voltam akkoriban, vezető színésznőként mentem el szülési szabadságra. Egészen hamar, huszonhat évesen vissza is tértem volna, de az eredeti formában erre nem kaptam lehetőséget.

Mi az álláspontod minderről?

Én úgy gondolom, az anyaságtól nem kevesebb lettem, hanem jóval több. Egészen mást jelentett anyaként megtapasztalni mindazt, amit korábban “csupán” nőként éltem át. Többször is előfordult, hogy egyedüli nőként szerepeltem egy darabban – ilyenkor a nő valóban a nagybetűs NŐT testesíti meg, de onnantól fogva számomra ez egészen mást jelentett. Mégis azt sugallták felém, hogy a nőiességem, a női kisugárzásom a színpadon kevesebb lett attól, hogy anyává váltam. Az az időszak rettenetesen megviselt, és bár az élet rácáfolt ezen felvetésekre, hiszen ezt követően is számos ízig-vérig női szerepet játszhattam el, bizonyos dolgok eltörtek bennem.

Így történt, hogy búcsút intettetek Győrnek?

Akkoriban még csak egy közös telefonunk volt a férjemmel, Hegedűs Zoltánnal, ami – miután sírva hazaértem a megbeszélésről – éppen csörgött. Tasnádi Csaba kereste Zolit egy munka miatt, de mivel én vettem fel a telefont, elmeséltem neki az aznapi történéseket. Sokszor látott már engem színpadon, de még sosem dolgoztunk együtt, viszont nagyon szeretett mint színésznőt, és mély nyomot hagyott benne, amiről beszéltünk, így hamarosan felajánlotta nekem Kecskeméten Victor Hugo: A királyasszony lovagja címszerepét. Kihívást jelentő szerep volt ez, de nagyon megörültem neki, így azonnal igent mondtam. Házaspárként érkeztünk Kecskemétre az akkori új igazgatóhoz, Bodolay Gézához – így indult az itteni életünk.

Tudtatok szívből örülni a váltásnak?

Amikor úgy érzed, hogy valahol bezárul egy kapu, akkor kalandként éled meg az újat. A fiatalság jól bírja a változásokat, így én is örültem ennek a helyzetnek. Amikor hívnak, butaság nem menni, ráadásul Kecskemét praktikus volt számunkra több szempontból: a gyermekünk még pici volt, az anyósom a közelben lakott, és a fizetésünk is ígéretesnek tűnt, így biztos voltam benne, hogy jó lesz. A család maximálisan mellettünk állt. Igyekeztünk mindent pozitívan felfogni.

Bár Budapesten születtél, másodszorra is vidék mellett tetted le a voksod. Nem látsz magad mögött elszalasztott lehetőségeket?

Nagyon szerettem volna, ha a filmes pályám tovább folytatódik, mert az valami miatt megszakadt. Ez nagyon hiányzik, hiszen onnan indultam el ezen az úton. Korábban, amikor boldogtalan vagy elégedetlen voltam, akkor elvágyódtam máshová, főleg, amikor a vendégszereplések miatt ingáznom kellett Budapestre, de Kecskeméten volt a házunk és a gyerekek iskolája, így nem terveztünk elmenni. Nekik így volt jó, nem akartam mozgatni őket.

Mennyi idő után éreztétek azt, hogy Kecskemét otthont nyújthat nektek?

Vallom, hogy ahol a gyermeked van, ott az otthonod. Amíg csak te vagy és a párod, bármikor változtathatsz, de miután gyermeked születik, az otthont hozzá kötöd. Nem a helyszín volt a fontos, hanem hogy Kecskeméten itthon voltunk a gyerekek miatt.

Nem féltél újra szülni a Győrben történtek után?

Valamiért bíztam benne, hogy itt ez nem fog megtörténni. Elképesztő sikereim voltak négy éven át, amíg újra teherbe nem estem, így egy pillanatig sem éreztem azt, hogy félnem kellene emiatt, és Bodolay Géza vissza is hívott fél évvel a szülést követően a Vágy a szilfák alatt főszerepére. Egyébként nagyon szerettem volna a második gyermeket, és ekkor már harminc éves voltam – ezt pont ideális életkornak éreztem.

Máshogy élted meg a második gyermeked születését?

Jóval nehezebb volt a feladatom. Kellett a jó logisztika, a figyelem többfelé osztása. Izgalmas volt látni, milyen jót tett mindkét gyereknek, hogy megtapasztalhatta, milyen, amikor nem ő van a középpontban. Imádtam és a mai napig imádok anya lenni, számomra ez a legeslegfontosabb, de egyúttal a legnehezebb feladat. Nem létezik ennél nehezebb szerep az életben.

Mi volt a recept, amivel a szintén színész férjeddel meg tudtátok teremteni az egyensúlyt munka és magánélet között?

Mind a ketten képesek vagyunk arra, hogy letegyük a munkát a nap végén. Mindig megnézzük és támogatjuk egymást, beszélünk a szakmáról, a szerepekről, a család is eljön megnézni minket, de otthon nem a munkán van a fókusz. Szerintem ez az egyetlen biztos recept.

Mi volt a recept, amivel a szintén színész férjeddel meg tudtátok teremteni az egyensúlyt munka és magánélet között?

Mind a ketten képesek vagyunk arra, hogy letegyük a munkát a nap végén. Mindig megnézzük és támogatjuk egymást, beszélünk a szakmáról, a szerepekről, a család is eljön megnézni minket, de otthon nem a munkán van a fókusz. Szerintem ez az egyetlen biztos recept.

Huszonöt év távlatából mik a pálya legnagyobb nehézségei?

Ezen a pályán engem sok öröm, de legalább ugyanennyi csalódás is ért. Ma is megtalálnak még örömmunkák, de a legtöbb évad végén többnyire a remény tart a pályán, hogy hátha jön egy jobb kihívás, egy nagyobb lehetőség, de sajnos azt tapasztalom, hogy egyre inkább megváltozott az értékrend, egyre távolodik az enyémtől. Én sosem akartam például fiatalabbnak tűnni a színpadon, szívesen játszanám azokat a szerepeket, amik a korombéli nőkre íródtak, mégis gyakran osztják nálam jóval fiatalabbakra ezeket a karaktereket, ami hamis képet mutat az ötven éves nőkről. Fáj, hogy indok nélkül mennek el mellettem fontos és meghatározó lehetőségek és szerepek, amiket képességeim és az eddigi pályám alapján talán kiérdemelnék. Nehéz megbirkózni valamivel, ami ellen nem tehetsz semmit. 

Ha most hirtelen azt mondanák, hogy itt a pályád vége…?

Valószínűleg cukrász lennék, vagy szakács. Ezeket imádom. Biztosan valami olyat választanék, amiben örömömet lelem és maximálisan kiélhetem benne magam.

A jelenlegi életedben marad időd kikapcsolódni?

Teremtek rá időt. Rengeteget olvasok, illetve sok filmet nézek. A kortárs irodalomban széleskörűek az ismereteim, és erre igazán büszke vagyok. És természetesen igyekszem minél több időt a családommal tölteni, szeretünk a Balatonon lenni, utazgatni, új dolgokat megtapasztalni, ez mind-mind csak gazdagít.

Van-e olyan ügy, ami mellett szívesen és rendszeresen kiállsz?

Amikor már nincs szükségem valamire, megkeresem azt a fórumot, ahol szívesen fogadják, hasznosítani tudják ezeket a holmikat, legyen az játék, ruha vagy bármi más. Nem tudok konkrétumot mondani, de ha látok valami ilyesmit, abba szívesen beleállok. Fontos a környezettudatosság, erre a színházon belül is igyekszünk felhívni a figyelmet.

Miben kellene a legnagyobbat változnia a világnak?

Úgy vélem, ameddig az ember nem változik, és nem ismeri fel a valódi problémákat, addig nem lesz változás. Elsősorban erre kellene törekednünk és ennek a kulcsát megtalálnunk.

Van hited?

Úgy gondolom, valamiben muszáj hinnünk, de a hitet sokféleképpen lehet értelmezni. Amikor például valaki megpróbálja megérteni, hogy miért történt vele egy adott rossz dolog, az a hit kérdése, hogy képes-e elfogadni és meglátni benne a jót. A hit ettől is olyan fontos! Én a vallást ugyan nem gyakorlom úgy, mint például a férjem, nem az intézményes rendszer a fontos számomra, de hiszek, és megpróbálom jól élni az életemet, ami nekem adatott: ahogyan nem szeretném, hogy velem bánjanak, úgy én sem bánok senkivel. Tulajdonképpen minden vallás arról szól, hogy nem szabad bántani a másikat és szeretni kell. Végül úgysem marad más, csak a szeretet. Az ebben való hit pedig éltető erő.

Hol látod magad tíz, húsz év múlva?

Szenvedélyesen szeretek játszani, így ha valaha eljön az a pont, amikor majd már nem akarom ezt, az biztosan kényszerű lesz. Ameddig eszemnél vagyok, addig nem szeretném félredobni a pályám. Ugyanakkor boldoggá tesz, ha elképzelem magam egy kilencvenes töpörödött kis öregasszonyként, aki éppen palacsintát süt a sok unokájának. Hátha megadja ezt számomra az élet!

Fotók: Benkő Emese, ifj. Háry Péter, Walter Péter

Szerző: Morva Daniella

Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház