Mire föl ez a sok munka, évente egy könyv? Többek között erről kérdezte Háy János írót a Nők Lapja. Lapszemle.

Annak kapcsán, hogy az utóbbi 3 évben három regénye jelent meg: a Ne haragudj, véletlen volt, A cégvezető és a Mamikám, arról kérdezték: Mire ez a sietség? Nem mintha nem lennének egytől egyig remekművek…

„Hát nem remekművet írni nem érdemes (csibészes mosoly). Amúgy, túl a viccen, írni nem lehet önbizalom nélkül. Hinned kell abban, hogy képes vagy azt a mondatot leírni, ami épp kell. A korrupt, vagy egyszerűbben fogalmazva, hazug mondatok eleve vesztésre állnak. Az írás nálam mélyen összetartozik a létemmel, szégyellem bevallani, de az egész életemet tudom az írás felől értelmezni, még a családomat is. Szeretek írni, de néha magam is megijedek a mennyiségtől, hogy nem arról szól-e ez, hogy szorít az idő. Mert itt a vége, fuss el véle” – mondja Háy János.

A Mamikám saját tapasztalataira épül: „Gyerekkoromban a falumban azon a környéken laktunk, ahol 
a cigányok. És nem az számított, ki cigány, meg ki nem, hanem, mondjuk, az, ki focizik jobban. A világ legtermészetesebb módján éltünk együtt. Jó, néha előfordult olyan, hogy indiános film után, ugye, ők voltak az indiánok, jöttek a beszólások, hogy megint szemetek voltatok, Janikám, mármint a fehérek, bár mi is indiánnak képzeltük magunkat. Ki az a hülye, aki a népirtó fehérek oldalán áll? De hangsúlyoznom kell, nem azért írtam meg ezt a könyvet, mert komoly problémának látom, hogy a közel egymilliós cigányság jelentős része gyalázatos körülmények között él. Holott az egyik legfontosabb társadalmi gondnak tartom. És iszonyatos felelőtlenségnek azt, ami harminc éve zajlik ezen a téren. Ha a Mamikám erre is felhívja a figyelmet, az járulékos haszon. (…) Nekem, aki, mondjuk úgy, a pozitív diszkrimináció szerencsemalaca vagyok, kötelességem hangoztatni, hogy a társadalmi mobilitás létfontosságú, enélkül nincs jó értelemben vett verseny. Csak az alulról jött tehetséges emberek, akik emberfeletti munkát képesek végezni a jobb minőségű életért, késztethetik vetélkedésre azokat, akik már eleve benn vannak a társadalmi centrumban.”

Az egyik legnépszerűbb kortárs magyar író. Ennek kapcsán úgy fogalmaz: „A siker fokmérője az, amikor leteszed a tollat, és azt mondod: megcsináltam, amit akartam. Annak, hogy sokan olvasnak, szeretnek és figyelnek rám, nagyon örülök, de ez privát öröm. A művészi öröm ott van, amikor a Mamikám végére kiteszem a pontot, meg közben, amikor tudom már, hogy megfogtam a dolgot, épül az új világ. Ez a világépítés az írói lét ajándéka.”

Az írás és a festés mellett néha még zenél is, a Rájátszás nevű írózenekarban. A kérdésre, mindezt a maga szórakoztatására teszi, vagy titkon az örökkévalóságnak szánja, azt felelte: „Az író jó és hiteles művet akar létrehozni, nem tudom, ez milyen viszonyban van az örökkévalósággal, de nem is érdekel. Én véges életet élek, mint mindahányan, és nem viszonyulok ahhoz, mi lesz a halálom után. Se apa, se író, se tisztességes nem tudok lenni, amikor már kiterítenek. Ugyanakkor tök jó, ha az írásaim stílusa elharapózik, mondjuk, egy színházban, amikor a darabjaimat próbálják, vagy egy-egy félmondat elindul és önálló életre kel. A barátaim mostanában, ha rosszul csinálnak valamit, sokszor mondják: Tanulok, Mamika, tanulok.”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható Koronczay Lilla tollából.

HÁY JÁNOS ÍRÓ: TANULOK, MAMIKA, TANULOK
Nők Lapja 2022.02.09 – 22,23,24,25. oldal