Mitől különleges az emberi élet, és mitől lesz egy szöveg igazán jó? Az irodalmi mű számára az olvasó a valóság és az élet – mondja Háy János, aki gyerekkorában átélte nagyapja háborús történeteit, tízévesen leesett egy hídról, s aki kamaszként tanulta meg, hogyan kell eltávolítani önmagától saját gondjait, hiszen „csak úgy lehet művészileg hozzájuk nyúlni”. A József Attila-díjas íróval a legújabb, Boldog boldogtalan című könyvéről beszélgetett a Kultúra.hu.
„Mindig kell személyes érintettség az íráshoz” – mondta egy korábbi interjúban. Ennak kapcsán most úgy fogalmazott Háy János:
„Csak arról írok, aminek köze van hozzám. Olyan gondokat feszegetek, amelyek nekem is gondot jelentenek. A szereplőim mélyen kötődnek hozzám, ismerem őket, tudom, hogy kik ők, és ezért tudom képviselni a sorsuk igazságait. Az alkotók lélektani működése nagyon is benne van abban, amit írnak. Ennek ellenére nem magamról írok. Akkor sem, ha egyes szám első személyben írok. A napló, az önéletírás is, az én elgondolásom szerint fikció, mert még a legakkurátusabb önvizsgálat is tele van súlyozással, szelekcióval, a valóságban egymáshoz nem tartozó események társításával. Az irodalmi mű épp attól tud valósággá válni, hogy lényegéből fakadóan felszámolja a valóságot.”
Háy János azt vallja, nem attól különleges az élet, mert elkülönbözik a másik ember életétől, hanem attól, hogy épp mi éljük: „Akkor jó egy szöveg, ha el tud jutni olyan bizalmi szintre, amilyen bizalmi szinten vagyunk a saját életünkkel. Az az irodalmi mű, amit nem olvas el senki, nem létezik, hiába van megírva. Testet csak az olvasóban ölt. Az olvasat a valóra válás. Amikor Jézus azt mondja, hogy én vagyok az igazság és az élet, ha pontosan fordítanánk, akkor azt kéne mondani, hogy én vagyok a valóság és az élet. Az irodalmi mű számára az olvasó a valóság és az élet.”
„Nem tudok már hinni abban, hogy az életünk egyszerű logikával felépíthető.” – nyilatkozta egyszer. A kérdésre, mi az előrehaladás egészséges módja, úgy válaszolt:
„Az életlogikák mindig csak retrospektíve tudnak felépülni, visszatekintve olyan logikus volt, hogy ez vagy az történt veled, de amikor történik épp, ezernyi irányba is fordulhatott volna a sorsod. ’79-ben a volt osztálytársaim szánalommal néztek rám. Nem volt lakásom, összevissza aludtam, utcán, parkokban, haveroknál. Számukra én már akkor elbuktam. Az ok-okozati rendszer, amire amúgy mindig is épülni fog a gondolkodásunk, tulajdonképpen a valóság próbáját nem állja ki. De azért mi megpróbáljuk követni, és nem cigarettázunk, mert rettegünk a tüdőráktól, aztán, ha mégis beüt ez a rettenet, akkor legalább szét tudjuk tárni a kezünket, mint sikertelen vizsgák esetén, hogy tanár úr, én tényleg készültem. A modern ember önhittsége, hogy azt hiszi, ő keveri a kártyát. Holott dehogy, a sors mindennél nagyobb úr. A haladásban meg gyerekkorom óta nem hiszek. A lét és a boldogság közötti távolság számomra úgy tűnik, nem tud csökkenni, pedig csak ennek volna értelme. De ugyanakkor örülök, hogy vannak jó autók és van központi fűtés. Ez számomra a polgári kultúra, és ez nem kevés. „Gyerekkoromban mindig fáztam.”
