Háy János ír lírát, prózát, esszét, drámát, szabadidejében zenél, rajzol és fest. Ő az egyik legtermékenyebb kortárs magyar szerző, legutóbbi regénye, a Boldog boldogtalan idén tavasszal jelent meg, míg új verseskötete, a több mint ezeroldalas Negyven év októberben érkezik. A József Attila-díjas szerzőt a TELEX kérdezte. Lapszemle.

A kérdésre, miért foglalkoztatja a boldogság, mint téma, Háy János kifejtette:

„Ez a boldogságügy, azt hiszem, eléggé túl van habosítva. Ha Jézus klasszikus boldogságbeszédét nézzük, akkor az a boldog, aki méltó arra, hogy bekerüljön Isten országába. Aki arra méltatlanul él, az ne is számítson a boldogságra. Manapság számomra ez a megnevezés, hogy boldog, inkább a kereskedelemhez és a termeléshez kötődik. Boldog leszel, ha megszerzel magadnak bizonyos dolgokat, tárgyakat és vagyontárgyakat. A figyelem egyébként ma már az élményekre is kiterjed. Boldog leszel, ha megvásárolsz magadnak bizonyos élményeket, nyaralásokat, szórakoztató eseményeket. A boldogság afféle elvárásként jelenik meg, ami a társadalmi rendszabályozást, a törvények és különféle tiltások és központilag irányított megengedések mellett, az érzelmi világunkban is meg akarja valósítani. És meg is valósítja, mert az érzelmileg alátámasztott vágy generálja a legjobb eladásokat.

Amikor a regény nyitó mondatában a szereplő lemond a boldogságról, valójában erre a társadalmi elvárásrendszerre mond nemet. Mert ez az elvárásrendszer, ami örökösen kényszerek közé szorít, és ha beteljesítettél egy elvárást, rögvest újabbat fogalmaz meg.

A két boldogságfogalom, Jézusé és a kereskedelemé, egymással szöges ellentétben áll. Ha lehet, én inkább az előbbire szavazok, annak ellenére, hogy a szót magát kiüresedettnek érzem. Az emberi élet akkor van helyes úton, ha rajta marad a fájdalom-öröm skálán. Ez az igazi valóságunk, és ha ehhez a valósághoz a lehető legközelebb élünk, akkor valósul meg bennünk az élet, akkor éljük át azt, hogy kik vagyunk és mivégre vagyunk. És nincs annál fontosabb, mint hogy száz százalékig benne legyünk az életünkben” – fejtette ki az író.

A regény origójában a szerelem áll, mint a boldog élet záloga, legalábbis azok számára, akik még nem az öregkor azon stádiumában vannak, ahol – ahogy ő fogalmaz – a jövőt nem a szabad akarat szervezi, hanem az egészségügyi rendszer és a testünk. Arról szólva, el tudja-e képzelni, hogy szerelem, párkapcsolat nélkül is boldogan éljen valaki, az író kifejtette:

„Persze, én bármit el tudok képzelni, ismerek is olyan embereket, akik más kondíciók mentén alakították ki az életüket. A többség azonban, azt hiszem, mégiscsak kapcsolatra vágyik. Ahogy Lovasi énekli: „Nem szégyellem, szar egyedül lenni.” A szerelem olyan gigantikus erejű esemény az életünkben, amikor a saját életünkön keresztül élhetjük meg, hogy azonossá válunk a világgal. Ugye, ez egy alapfeszültsége az emberi természetnek, hogy szeretnénk része lenni a mindenségnek, ugyanakkor örökösen lepattanunk onnan, részben azért, mert a mindenség végtelenje és a mi végességünk kibékíthetetlen ellentétben áll, részben azért, mert rettegünk attól, ha felolvadunk a többiek világában, akkor elveszítjük önmagunkat.

(…) Amúgy én társfüggő vagyok, általában csak rövid ideig bírok egyedül lenni. Amikor hosszabb időt voltam külföldön, egyrészt azt is rossz volt elviselni, hogy csak magammal kell törődnöm. (…) De én megvagyok ezzel, és nem szeretném, ha egy ügyes szakember ezt a problémát kivezetné belőlem, mert ez én vagyok. Nem szeretném elveszíteni a bajaimat” – szögezte le Háy János.

Arról is faggatták, mtől érzelemdeficites egy ország és ebből a szempontból, hova helyezné Magyarországot:

„Svájchoz képest Magyarország hányavetibb ország. Megbízhatatlanabb, pontatlanabb és kiszámíthatatlan. De én mégis jobban szeretem ezt, mint ami Svájcban van, mert az olyan, mintha a Műszaki Egyetemen rakták volna össze.”

Háy János napi szinten forgatja a Bibliát, és gondolkodik róla. A Teremtés könyve többször említésre kerül a regényben, a végén pedig a hatnapos teremtés után az összes szereplő felvonul egy képzeletbeli színpadra, és megismerkedik az Idősek Otthonában. Az író is itt válik valóságossá. Ennek kapcsán az író elmondta:

„A pöffeszkedő énképünk azt sugallja, mintha tőlünk függne minden, ami történik velünk. Ezt csak így zárójelben súgom meg, hogy nem így van. Nem biztos, hogy minden végletekig determinált, ahogyan a vulgármarxizmus gondolta, de hogy nem te, hanem a sors osztja a lapokat, ezt bárki megtapasztalhatja, és vannak rossz lapok is. Az egyszerű kauzalitás megkönnyíti a gondolkodást, de elbukik a valóság eseményein. Hogy csak egy példát mondjak, nemrég volt osztálytalálkozóm, ahol az derült ki, hogy nem épp azok vannak a sírban, akik mindent megtettek azért, hogy szarrá rombolják a testüket. Ezzel persze nem szeretnék senkit sem buzdítani a rosszra vagy az önrombolásra, sem pedig arra, hogy ne tegye meg azt, ami a világban neki jutott, mint feladat. Valamennyi kompetenciánk mégiscsak van az életünk és a környezetünk élete felett, s hogy ezt a kompetenciát milyen szinten váltom cselekedetre, attól igenis függ az én és mások életének a minősége.”

Azt is hozzátette: „Minden olyan gondolat, ami kizökkent a gondolati komfortzónádból, szerintem hasznos. Könnyebb lenne az élet, ha minden úgy volna, ahogyan elgondoljuk, hogy van, de új gondolatokat csak a biztonsági keretek lebontásával tudsz kikeverni. (…) Minden művészeti alkotás igazsága csak és kizárólag csak akkor valósulhat meg, ha az alkotó teljes mértékben megéli ezt a szabadságot, és semmilyen erőnek, legyen ez közéleti, politikai, esztétikai nem hagyja kiszolgáltatni magát.”

A kötetről a Kultúra.hu oldalán olvashat recenziót, itt.