A napokban lett 70 éves Hegedűs D. Géza, a Vígszínház művésze, az SZFE tanára, akivel a Kultúra.hu oldalán jelent meg életút-interjú. Gáti Katalin Teodóra kérdezte. Lapszemle.
Híresen kedves ember, akinek mindenkihez van egy jó szava. A kérdésre, honnan ez a türelem egy ilyen emberpróbáló pályán, Hegedűs D. Géza elmondta:
„Anyukám arra tanított, hogy: „másokat is becsülj meg kisfiam, hogy téged is megbecsüljenek”. Ha végignézem ezt a hét évtizedet: az ember viselkedése azon a szocializációs folyamaton és kulturális tőkén múlik, amelyet otthonról hoz magával. Így végiggondolva a születéstől mostanáig tartó folyamatot, nem volt benne törés. A szüleim pedagógusok, ritka megbecsült emberek voltak Ibrányban, a szülőfalumban. (…) Nyilván ilyen mintát láttam otthon, és ezért van bennem egy belső késztetés a közösségben való gondolkodásra, hogy másokra is figyeljek, empátiával és segítőkészséggel éljem az életemet.”
Annak kapcsán, hogy mindez esetében elképesztő vitalitással is párosul, úgy fogalmazott: „Hosszútávú mesterség az enyém: amíg élünk, szükség van ránk. A színház az élet legtermészetesebb leképeződése, amelybe fiatalok, középkorúak, idősek egyaránt kellenek. (…) Tapasztalatom szerint a mostani fiatalok naprakészen tájékozottak, és markáns véleményük van a világ jelenségeiről, ugyanakkor pont ez jelenti számukra a csapdát is, mert sokszor, az éles, valódi, életbeli ütközéseket, drámaibb helyzeteket nehezen tudják kezelni. A virtuális valóságban szerzett tapasztalataik olykor védtelenné teszi őket és nem alkalmasak konfliktuskezelésre a hétköznapi életben, ezért törékenyebbek. Sokszor ennek feloldásában kell segítenem őket.”
A 70. születésnap kapcsán kifejtette: „A vég eszembe szokott jutni, és úgy gondolom, ha egészséges maradok, csak a halál vethet véget a pályámnak. Amilyen jókedvűen itt ülök veled, ugyanilyen jókedvűen csinálom a dolgom, amíg lehet. Öt évtizede folyamatosan a Vígszínházban játszom. (…) Mivel nagyon kíváncsi természet vagyok, ezért amit csak lehetett, megpróbáltam integrálni. Minden szerepnek más és más az identitása, és nekem megadatott, hogy több mint 150 különböző karakterrel találkozhattam pályám során, a humanitásnak megannyi létformájával, és emberi identitásával. Úgy is tekintem magam, mint a pszichológusok. Ahogy Freud az analitikus díványára lefektette a pácienseit, hogy kikérdezze őket, úgy én a képzeletbeli analitikus díványomra kiterítem a szövegemet, hogy megfejtve pszichológiai titkaikat, életre keltsem azokat, emberi alakban” – fejtette ki a színművész.
Arról is faggatták, miért lett színész: „Nem tudom, erre nincs magyarázat. Nincs elveszett idő, bármilyen helyzetben is vagy, még ha úgy tűnhet, hogy nem történik veled semmi, az alatt is egy csomó minden lejátszódik benned és körülötted, ami azután tapasztalatként vagy ellenméreganyagként működik. Egyszer csak a feleslegesnek hitt idő inspirációjára valami elementáris dolog történik. (…) Nem volt elveszett idő az a négy év a technikumban, szükség volt rá, hogy felismerjem: a színház az én utam. Minél jobban néztem a színházi előadásokat, a mozifilmeket, olvastam a könyveket, éreztem, hogy nekem ezt kellene csinálnom. (…) Az a kiszakadni vágyó energia, ami bennem volt, lehet, hogy segített a felvételin, hogy igen, én ezt akarom csinálni, én színész akarok lenni. Mindennek mindig van következménye.”