Évtizedekig egy társulatban játszottak. Nem csak partnere volt a színpadon, hanem többször rendezője is. Hegedűs D. Géza személyes emlékezését a kultúra.hu közölte.
„Először egy főiskolai előadásban játszottam Börcsivel, aki Marton László osztályába járt. Akkoriban már ott tanítottam. Végzősként ő játszotta Pollyt a Koldusoperában. Vibráló, különös, varázsos képességű színésznő volt, pedig még csak akkor kezdte a pályáját.(…)
A diploma után néhány évre Kaposvárra szerződött, és szerintem jó döntést hozott, hiszen ott markáns, összetéveszthetetlen felnőtt színésznővé vált. Mestere – amint lehetett – visszacsalogatta a Vígszínházba. Emlékszem, Egérke szerepében láttam ott először Örkény István Macskajátékában Tábori Nóra és Tolnay Klári mellett. (…)
(…)
Minden műfajban otthon volt, hirtelen zenés művek, vígjátékok jutnak eszembe. Az Egy csók és más semmit rendeztem a Vígszínházban. Az előadásban szerepel egy mulatságos epizód, amikor kitalált apát keresnek a szerelmüket titkoló fiatalok a jövendő gyermeküknek. Felütik a telefonkönyvet, és ráböknek Schön Tóni nevére. Találkozóra hívják egy apasági keresettel, ám beállít egy egyenes derekú, határozott, mégis rendkívüli humorú nő. Csodálatos karaktert formált Börcsike, fetrengtünk a kacagástól, röptette a szerepét. (…)
Az utolsó életszakaszában az egyik legkedvesebb alakítása volt a John Gabriel Borkman egyik női főszerepe, aki az általam játszott Borkman fiatalkori nagy szerelme, és tulajdonképpen az előadás ennek a soha végig nem szenvedett vagy röpült szerelemnek a drámája, egy kései találkozás.
Öntörvényű volt. Biztos lehettél benne – nézőjeként és partnereként egyaránt –, hogy mindig az történik, amit a pillanat megszül a színpadon. Soha semmi nem volt készen, ott teremtette, pillanatról pillanatra keltette életre az alakot, akinek a bőrébe bújt.
Akár partnere, akár nézője voltam filmen, színházban, soha nem kaptam egyetlen hamis hangon, gesztuson. Ösztönös színpadi intelligenciával, érzelmi gazdagsággal és tudással rendelkezett. Gyönyörű volt a színpadon.
Hihetetlen empátiával, együttérzéssel fordult az emberek felé, maga volt a segítőkészség. Nem is mindig tudtuk, hogy hány meg hány kiszolgáltatott kollégánkban tartotta a lelket akár a betegágyuk mellett vagy félrecsúszó életükben. Tele volt szeretettel, gyöngédséggel, és mindig őszintén kimondta amit gondolt, soha nem volt hátsó gondolata. (…)
Nagyon fáj, hogy nincs már. Utoljára Szenteste beszéltem vele, akkor még bizakodással volt, és mi is hittünk a legyőzhetetlen erejében. Korszakos színésznő távozott közülünk” – írta Hegedűs D. Géza.