Hegyi Barbarát, a Vígszínház művészét az elmúlt hónap eseményeiről kérdezte a HVG. Lapszemle.
A kérdésre, meglepte-e, hogy Eszenyi Enikő visszavonta pályázatát, azt válaszolta: “Ideje volt. Azok után, hogy ennyi volt és jelenlegi kolléga nyilvánosságra hozta a vele kapcsolatos szörnyű élményeit, le kellett vonnia a konzekvenciát, bár bocsánatot még nem kért a társulattól.”
Arról, mit élt meg nagyobb kudarcnak, azt, hogy ez a grémium Eszenyi Enikő pályázatát támogatta a társulat többsége ellenében, vagy hogy az igazgató megtiltotta a hivatalos társulati szavazást, azt válaszolta: “Most, hogy a vírus felülír mindent, nehéz másról beszélni, de egyszer csak visszatérhetünk a színházba. Néhány hete azzal a feltétellel vállaltam el a megbízatást, hogy a társulat tagjai megismerhessék a pályázatokat, és azok alapján dönthessenek, kire adják le a voksukat, s én a többség véleményét képviselhessem. Eszenyi Enikő ellenállása miatt ezt csak szakszervezeti toborzó gyűlésnek “álcázva” lehetett megtartani, de a titkos szavazást letiltotta. Ezért kértem a társulatot, hogy személyesen vagy sms, e-mail, levél útján juttassák el hozzám, kit szeretnének igazgatóként látni.”
A felvetésre, hogy a színpadon a rendező az úr, azt felelte: “Egy produkció elkészülte során előfordulhatnak szélsőséges megfogalmazások, de a nyilvános megalázások és a hatalomfitogtatás, a verbális bántalmazások nem a produkció érdekét szolgálják. Ő úgy gondolta, hogy a Vígszínház az ő lakása, és mi mint cselédek, a nappalijában randalírozunk. A számtalan eset közül az egyik legmegrázóbb az volt, amikor A lovakat lelövik, ugye? váratlanul kiírt próbája miatt sírógörcsöt kapott egy fiatal színésznő, mert hirtelen nem volt kire hagynia a pár hónapos gyermekét. A művészeti tanács tagjaként többedmagammal kértük Enikőt, hogy engedje el a kollégánkat, mire ordítva, zokogva közölte velünk azt az abszurdumot, hogy meg akarjuk őt ölni.”
Arról, 10 év alatt miért nem szólt senki, elmondta: “Az ember nem piszkít a saját fészkébe. Megpróbáltuk házon belül rendezni a konfliktusokat. Az esetek többségében szóltunk Enikőnek, de mindig elmenekült a kényes helyzetek elől, vagy kirúgta a hozzá nem lojális munkatársat. Nyilván nagy felelősség egy akkora intézmény vezetése, mint a Vígszínház, de soha nem vizsgálták, és nem vizsgálják most sem, hogy az egyébként szakmailag elfogadható pályázatot író személy alkalmas-e arra, hogy emberekkel bánjon.”
A teljes interjú a HVG-ben olvasható.
HVG 2020.03.26 – 66. oldal