Hód Adrienn koreográfus a Hodworks tánctársulat alapítója megszállottan kutatja a test kifejezési lehetőségeit. Tánckreációi tabudöntögetők és társadalomkritikusak, de egyben játékosak is. Meghökkentő előadásaival nemzetközi elismerésre tett szert. Legújabb, Shared Values című munkáját Bécsben készítette, erről is kérdezte a Magyar Narancsban Artner Sisso.

A Hodworks a Theater Bremenben működő Un-usual Symptomsszal együttműködve a Harmonia című előadásában kezdett normatív és az attól eltérő fizikalitású táncosokat egyenrangú partnerként kezelő előadásokat készíteni. A kérdésre, honnan ered ez a szándék, Hód Adrienn elmondta:

„Számomra a kortárs tánc lehetőség arra, hogy átgondoljam, honnan kezdődik a koreográfia és ki az, aki azt közvetíti. Ez egy nagy szabadság. Átlépi a testi adottságok, az előképzettség és kor határait is. A pályám eleje óta dolgozom amatőr csoportokkal, szépkorúakkal, hátrányos helyzetű fiatalokkal, Schermann Márta Árvaálom című projektjében például nevelőintézetbe került lányoknak tartottam táncfoglalkozást. Elsősorban sosem az átlagos, csúcsparipa táncos test érdekelt, viszont az első inkluzív munka lehetőségét valóban a brémaiak teremtették meg. Az ő táncosaikhoz kellett olyan művészeket keresnünk, akiknek a teste eltér a normatívtól valamilyen irányban. Egyetlen kritérium az volt, hogy hivatásos előadók legyenek. Jöttek idősek, vagy akik túl vékonynak tartották magukat, de jöttek gender fluidok, mozgássérültek, érzékszervi hiányosságokban szenvedők. Sokat tanakodtunk a társulat művészeti vezetőivel, Szabó-Székely Ármin dramaturggal és Molnár Csaba alkotótársammal, hogy egy spektrumra koncentráljunk-e, vagy minél változatosabb legyen az eltérések sora. Aztán arra jutottunk, hogy elsőre nem bírunk el ekkora nyitást. Így olyan formanyelvet építettünk, amely a profi kortárs táncos és a valamilyen testi sérüléssel élő előadóknak talált közös nevezőt” – számolt be az alkotó.

A következő, Magyarországon megvalósult, Idol című munkájába már mentális problémákkal élő előadók is belekerültek.

Arról szólva, általában hogyan teremti meg egy-egy előadáshoz a mozgásrendszert, kifejtette:
„Nagyon sokat támaszkodom arra, amit a próbákon látok. Fontos, hogy az alkotótársak, a performerek mire rezdülnek. Nagyon ritkán van nálam olyan, hogy előre kitalálok valamit, amit aztán úgy, ahogy van, színpadra is teszek, ahogyan azt a 2021-es salzburgi Bodhi Project számára készített Chorus Line koreográfiámban tettem. Az Idolban megérkezem, a folyosón találkozom a táncosokkal, nézem a szülőket, a barátokat, akik kísérik őket a foglalkozásra, próbára, és az előadás ezzel a jelenetsorral kezdődik. A próbákon az irányított improvizáció közben megfigyeltem őket, és bizonyos mozzanatokat kiemeltem. Intim és érzéki találkozások voltak ezek, néha teljesen egyszerű gesztusokkal, mint amikor felkérnek valakit táncolni egy házibuliban.”

Tóth Károly mozgássérült művésszel a Harmoniában dolgozott együtt először, és most szólót készít neki: „Karcsi tabuk nélkül beszél minden olyan dologról, amit nem merünk megkérdezni, mert sajnáljuk a fogyatékkal élőket, vagy rájuk sem merünk nézni. Akik érintettek, azok tudják, hogy ez mit jelent. De neki feltehettem bármilyen hülye kérdést, válaszolt rá. Amikor elkezdtünk Brémában dolgozni, még nem tudtam, hogyan közelítsek a tabusított dolgokhoz, sem magánemberként, sem koreográfusként. A készülő szólójában az érdekel, hogy mire van szüksége a hétköznapokban, és mi az, amiről csak azt gondolják az emberek, hogy szüksége van rá. Milyen az életvitele, és hogyan lehet ilyen optimista, amikor még az öltözéshez vagy az étkezéshez is segítségre van szüksége.”

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.

Forrás: Magyar Narancs 2024.10.31 – 30,31. oldal