Ahogy minden évben, úgy most is, egy nagyinterjút és egy novellát nyújt át évadhatáron a hűséges olvasóinak tartalmi partnerünk a PÓTSZÉKFOGLALÓ. Most Bérczes Láslóval beszélgettek függetlenségről, másfél hónap alatt szervezett első Ördögkatlanról, egy semmit sem sejtő, tudó ifjúról, megfelelni akarásról, a kultúrpolitika működésképtelen verdiktjeiről, lebutításról és lefóliázásról, a mecenatúra hiányáról, az önmagunkat meghaladni tudásról és sok minden másról. A szerző: Csatádi Gábor.

A függetlenségről mi jut az eszedbe először?

Mivel ez egy hosszú szó, csak amíg kimondtad, nagyon különböző dolgok ugrottak be egyszerre. 

Amikor  16 éve elindítottátok az Ördögkatlant, a független meghatározás mennyire létezett a fesztiválszervezésben?

Induláskor annyit jelentett a “független”, hogy ne más mondja meg, lesz-e fesztivál vagy sem. Azaz hozzuk létre a magunkét. A többes szám arra utal, hogy már Kiss Móni volt a társam, akivel kitaláltuk az Ördögkatlant. 2008 júniusának közepén jött egy telefon, hogy elmarad a Művészetek Völgye, azaz elmaradnak az általam és a Bárka által szervezett programok a Völgy egyik falujában, Pulán. Na, így lettünk függetlenek, és 2008 augusztusában megszerveztük a magunk fesztiválját.

Gondolom, emögött nem orrfelhúzós duzzogás, hanem a menthetőnek a mentése volt, nem?

Nem duzzogtam, sőt hálás voltam, hiszen sokat tanultam a Völgyben, és azt hasznosítani tudtam később. Fontosabb itt egy praktikus szempont: abban az évben Pulán be szerettük volna bemutatni Pécset, Európa majdani kulturális fővárosát, és erre a város ötmillió forintot szánt. A kérdés az volt, hogy Pécs ezt az összeget átirányítja-e a másfél hónap múlva kezdődő Ördögkatlanba, azaz a dél-baranyai falvakba. Átirányította.

Azért az akkor is és azóta is majdhogynem lehetetlen vállalkozás, hogy másfél hónap alatt a nulláról létrehozz egy fesztivált…

Lehetetlen, de látod, lehetséges. 

Számodra ez az ártatlan, gyermeki hozzáállás mindig meghatározó volt abban, aminek épp nekikezdtél?

Én sem ártatlan, sem gyermek nem vagyok. Tehát ha én ebbe a pózba belebújok, akkor abban van – be kell vallanom – egy nagyon gyakorlatias, néha akár nevetséges, de tudatos és szándékos naivitás. Rengeteg dolog éri az embert,  rengeteg esetben meg is alkuszik, ebben az értelemben el is veszti az ártatlanságát, én is rég elveszítettem. Nálam a tudatos naivitás mögött általában a megoldás keresése van. Jön egy telefonhívás, hogy elmarad a Művészetek Völgye, közben pörög az agyam: és mire leteszem a telefont, már tudom a következő lépést. Talán mert a kudarcot nem akarom, nem tudom elfogadni. Ezért azt mondom: gyerünk, induljunk nulláról. És nulláról indulni mégiscsak ártatlan és gyermeki dolog.

A kudarcot mi miatt nem tudod, nem akarod elfogadni? 

Emögött az lehet, hogy nagyon megfelelni akaró ember vagyok. Ezt a büszkén hangzó mondatot: „A kudarcot nem viselem el!” – gyávára lefordítva: félek-rettegek, hogy nem felelek meg, ezért roppantul igyekszem. Nem akarom, hogy valaki azt lássa, elbuktam. Pontosabban, hogy a földön maradok. Mindenáron fel akarok kelni, leporolni a nadrágomat, és menni tovább. Hátha nem is vették észre, hogy hasra estem, vagy ha mégis, hát azt is látják, hogy nem adtam fel. 

Ha már hasraesés, felállás, leporolás és továbbmenés: mi volt az az első, kezdő hatás, ami a színház irányába indított anno?

1951-ben születtem. Ezerkilencszázötvenegy, Magyarország – na, nem mintha én akkor tudtam volna, hogy hol vagyok -, de abszolút szocialista termék vagyok. 

Ma, amikor találkozom tízen- és huszonévesekkel,  megdöbbenek, hogy  ők mennyi mindent tudnak, amit én akkor nem tudtam. Ami nekem annak a bizonyos ajtónak a kinyitása volt ott tizennyolc évesen, az ma már sok fiatalnak magától értetődő, természetes. Ebben a nagy tudatlanságomban mindenre vevő voltam, forogtam körbe-körbe, hogy mindennel találkozzam és mindennek és megfeleljek.

Hogy emlékszel, mire voltál leginkább nyitott és vevő?

Debrecenben a bölcsészkarra jártam, és elkezdtem az egyetemi lapba írni. Az foglalkoztatott, hogy  képes vagyok-e egy leközölhető valamit-bármit összehozni. Fociztam is, hogy vajon nem lehetne-e belőlem NB1-es játékos? Közben nézek, olvasok mindent Jancsó Miklóstól Heller Ágnesig, nagy részét persze nem értem, de látom, hogy mások is nézik, olvassák. Nagyon igyekeztem, kapartam felfelé, és ezalatt sok minden valóban rámragadt. De ahogy a csehszlovákiai bevonulásról nem tudtam, úgy azt se tudtam, hogy van színház a világon. 

Jövök Pestre, mert hallom, meg kell nézni a Studio K Woyzeckét. Talán itt, ahol beszélgetünk, a Lőrinc pap téren volt az előadás. Mindezek pecsétként égtek belém. De meglett a tanári diplomám,  és magamra parancsoltam, talán apámnak akartam megfelelni: tessék elmenni tanítani, és akkor rendes ember lesz belőled! Nyolc évig tanítottam Szolnokon, a nyolc év azt jelenti, hogy két osztály osztályfőnöke voltam. Kiderült, hogy tanítani tudok. Azt hiszem, ma is ahhoz értek a legjobban. A kommunikációmban, a fesztiválszervezésben, a rendezéseimben ez a tanítani tudás velem maradt.

A tanításból aztán hogy lett dramaturgia?

’84-ben a vízfejbe, Budapestre költöztem, hogy na, majd megfelelni most már itt fogok. Akkor már csak a megélhetés miatt tanítottam. Nem mertem bekopogni a Színház című laphoz, mert ott voltak az általam nagyra tartott emberek: Nánay István, Koltai Tamás. Bekopogtam a Film Színház Muzsikához, ott kinyitották az ajtót, leülhettem, és dolgozhattam, így kerültem egyre közelebb elsősorban a színházhoz. Az Árkosi Árpáddal való barátságból nőtte ki magát a dramaturgságom, egyfajta önképzés volt ez. A dramaturgra sok mindent szoktak mondani, például azt is, hogy a rendező barátja. Ez ebben az esetben biztosan így volt. Kívülállóként, mégis résztvevőként megfigyelhettem, hogyan készül egy előadás, és ekképp én is lassan átcsúsztam a színházba, ahogy átcsúsztam a Színház című laphoz is.

Akkor már lett bátorságod bekopogni?

Kaptam feladatokat. Akkor számomra nagyon nagy szó volt, hogy a szerkesztőség tagja lehettem. Azoknak az embereknek, akikhez addig alig mertem szólni,  egyszer csak a kollégája lettem. A véletlenek sokat segítenek vagy épp sokat akadályozhatnak is. Engem főleg segítettek.

Ha már segítés és akadályozás: ezt a mai kulturális közeget inkább segítőnek vagy akadályozónak látod?

Egyértelmű a válasz, hogy akadályozónak. Ám  amikor azt mondom, hogy ez ennél azért eggyel bonyolultabb, akkor nem elkenni akarom a választ. Az Ördögkatlan Fesztivált állami támogatás nélkül nem tudnánk megcsinálni. És az állami támogatást megkapjuk – persze nem a “csókosok” szintjén. Az, amit nem kapunk meg, és amit én harmadik lábnak nevezek, az a mecenatúra. Mert az szinte nem létezik ebben az országban. Jegybevétel, állami támogatás, mecenatúra – ez az a három láb, amin állnunk kellene. A harmadik láb hiányzik. De a mecenatúra kérdése összefügg azzal, hogy általános lebutítás történik. A tanításnak és a kultúrának nincsen rangja. Amúgy is első generációs gazdagok vannak, és ha ők még tovább butulnak, Győzikével és Kis Grófóval fényképezkednek, akkor biztos, hogy eszük ágában nem lesz a kultúrát támogatni. Így ez a kettő, állam és mecenatúra, mégiscsak összefügg. 

Viszont igyekszem keveset foglalkozni vele, és mélységes csalódásomat megpróbálom nem rávetíteni a világra. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy a kudarcot nem viselem el. Nem érdekel a panaszkodás, nem érdekel, hogy kire fogjam, ha valami nem sikerül, mert ezzel csak becsapom magamat. Hiszen valószínű, hogy a kultúra, azon belül a színház, általában alárendelt helyzetben volt a világtörténelem minden pillanatában. Azt keresem tehát, hogyan lehet megoldani valamit. Nézd, amikor mi Mónival novemberben-decemberben elkezdünk álmodni a  következő Ördögkatlanról, akkor tudjuk, hogy az úgy, egészében nem fog megvalósulni. De sok minden igenis megszületik majd. Ha viszont el sem kezdünk álmodni, akkor semmi sem lesz. Hozzátartozik ehhez, hogy munkamániás vagyok. Emiatt sajnos elsatnyult bennem a szemlélődés képessége. Pedig nemcsak akkor vagyok a világ része, ha teperek, hanem akkor is, amikor befogadok, beleolvadok.

Arról mit gondolsz, amikor a politika olyanba is beleszól, ami nem feltétlenül az ő területe. Amikor megszabja, megszabná, hogy mit illik és mit nem olvasni?

A fóliázás például nagyon nagy butaság, csak reklámot csinálnak vele bizonyos könyveknek, melyeket fólia ide vagy oda, ugyanúgy el tudok olvasni. Azt hiszem, hogy túl sokat vártunk az úgynevezett rendszerváltástól. Ez jellemző az emberre: előbb indokolatlan csodavárás, aztán indokolatlan mélybe zuhanás. Amikor például az elmúlt harmincnégy év során egyáltalán volt olyan, hogy kultuszminisztérium – ami most nincsen -, és amikor akár tisztességes, de a feladatra nem igazán alkalmas embereket tettek oda, hogy vezessék azt, első pillanatban lehetett tudni, hogy a kultúra a “futottak még” kategóriájában van tartva. Mondom ezt kormányoktól függetlenül. Viszont 

Ez nem más, mint térítés – az pedig engem eltérít a színháztól. A kölcsönös nem tudásunkból, de végtelen kíváncsiságunkból indulva tudom megszólítani a másik embert, hiszen ő is ugyanazokra a titkokra keresi a válaszokat, mint én. Én kíváncsi vagyok az emberre, és nem megítélni akarom őt.

…és ha egy kultúrpolitika nem engedi, nem hagyja, nem ad teret ennek a fajta kíváncsiságnak, akkor az sokkal többet árt.

Fontos szó a kíváncsiság. Az úgynevezett kultúrpolitika kíváncsi kell legyen. Mindenkire. Arra is, aki nem olyasmit állít, ami a hatalomnak tetszik. Sőt, a  hatalomnak igényelnie kell a kritikát. De ha csak eltűri, már az is valami. Ám lehúzni a redőnyt, és ha valaki azon dörömböl, azt ellenségnek tekinteni, az óriási hiba.

Ha már kíváncsiság, színházi kíváncsiság: a következő évad elején a Jurányiban egy Háy János-szöveget dolgoztok fel.

Háy János ezt a szöveget a Mamikám című kisregényéből írta. Közös elhatározásból született a dráma. Ez egy sorstragédia, melyben egy adott embernek a jó és rossz tulajdonságai egyszerre vannak jelen. Erre a kisregényre hiba programregényként tekinteni, mert akkor pont magát a sorstragédiát, a főszereplő életútját nem értjük meg belőle. És akkor a magunkét sem értjük, hiszen végülis minden műben, minden színházi előadásban önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Izgat benne az a főhős, aki a saját sorsa elől menekül. Putriban született, ahonnan természetesen ki akar, ki kell szakadnia, ám miközben mindent megtesz, hogy ez megtörténjen, vétlenül-vétkesen beleszalad a sorsába. A főhős, a Jánka útja érdekel, s vele a sajátom. Hogy önmagamat meghaladva meg tudom-e határozni az utamat? 

Legutóbbi ilyen élményem a kis Vidnyánszky rendezte Ifjú barbárok volt, amelyben Bartók és Kodály életét annyi játékossággal és humorral meséli el a kolozsvári társulat, hogy nekem, 72 évesen tisztán felragyog a szó: magyar. Annak ezeréves gyönyörűsége és korlátozottsága, kicsinyessége és méltósága, nekirugaszkodása és helybenjárása, és hogy a végtelen felsorolást bevégezzem: hamuja és gyémántja. Hogy ez az “önmeghaladás” sikerül-e nekem a Mamikám segítségével… az még a jövő zenéje. 

Részedről ez az önmagad meghaladni tudása talán kompenzálása is az általad említett megfelelni akarásodnak?

Mindenkinek megfelelni, és önmagamat meghaladni… ellentmondásnak hangzik. Talán az is, és bennem mégis együtt létezik e kettő. Így, ebben a kettősségben megyek már jó ideje az utamon. És hiába teszem fel magamnak a kérdést, hogy ez volt-e az az út, amin mennem kellett. Mert ezen mentem. Erről ír titokzatosan Bereményi Géza: „Az angyalok mérnek”. Én lejárom, ők lemérik. 

Szerző: Pótszékfoglaló / Csatádi Gábor