A Fehér Hollók társaságának tagjai 1923 óta évtizedeken át minden évben, nagypénteken összegyűltek, s kirepültek Budapestről. Hogy miért éppen nagypénteken? Egyszerű a magyarázat: ez az ünnep hosszú ideig normanapnak számított; vagyis nem lehetett színházi előadást rendezni. A 20. század elejéig virágvasárnapig tartott a színi évad, s a nagyhéten tilos volt játszani.

Gajdó Tamás írása:

A társaság megalakulására, Szerémy Zoltán színművész, az alapító, így emlékezett: „Úgy történt ugyanis, hogy egy különösen szép kora tavaszon, amikor húsvét előtt már javában hajókáztak a pestiek a gyönyörű Dunán, nekünk, néhányunknak, színészeknek is a Vígszínház körül, kedvünk támadt egy kis hajókirándulásra. Szólottunk ennek is, meg annak is, hogy másnap, nagypénteken, az egyetlen színészvakációs napon (mert a karácsonyi szenteste ilyen szempontból nem számítható ide) találkozzunk a budai Pálffy téren, ahonnan majd elmegyünk Dömösig vagy Esztergomig a Magyar Folyam és Tengerhajózási Részvénytársaság valamelyik hajóján. Korán volt az indulás, és mert a színész legtöbbje nem igen szeret elháríthatatlan ok nélkül „hajnalban” kibújni a tollas ágyból, hát bizony csak négyen találkoztunk a hajóhídnál reggeli nyolc órakor. Kertész Dezső, Berczy Géza, Fenyő Aladár és én. Sebaj! Ahányan voltunk, annyian voltunk!”

A következő években aztán egyre többen csatlakoztak hozzájuk, de csak férfiak; nők nem vehették részt a találkozókon. Az 1930-as évek közepén pedig már nem csupán a kirándulás öröme vitte őket a hajóra, saját mulattatásukra színházat játszottak. Az egykori alapító a háttérbe vonult, a fiatalabbak pedig mindenféle mókán törték a fejüket. Jelmezbe öltöztek, s úgy ugratták egymást.

A Színházi Élet tudósításából kiderül, hogy a Fehér Hollók 1934-ben felkeresték Móricz Zsigmondot Leányfalun, aki meghívta őket egy pohár pálinkára. A nevezetes eseményen – rendhagyóan – két színésznő is jelen lehetett: Móricz felesége, Simonyi Mária és Fedák Sári.

Érdekes, hogy 1938-ban nem nagypénteken gyűltek össze a bohém színészek, hanem június 10-én hajóztak ki Vácra, s ott fogyasztották el az ebédet.

A második világháború éveiben elmaradtak az összejövetelek, ám 1945 után ismét rendszeresen összegyűltek a tagok. Az 1949-es kirepülésről így írt a Világ című lap tudósítója: „– Matróz! Vigyázz! Kezet csókolni Viktor bácsinak! – kiáltja a hajóhídon Napóleon, aki nem más, mint Alfonso, a népszerű komikus. Mellette II. Napóleon, akit Fekete Pál, a népszerű operaénekes személyesít meg. A matrózruhácskás legény pedig Rodolfo, a bűvész. Kivont bajonettel tiszteleg az érkező vendégeknek.” S hogy ki volt az említett Viktor bácsi? A társaság legidősebb tagja, Dalnoky Viktor operaénekes, aki 1866-ban született.

A Fehér Hollóknak ez volt az utolsó nagyszabású akciója. Az 1950-es, 1960-as években össze-összegyűltek, de a lapokban egyetlen beszámolót sem olvasni a nemes hagyományról. A jég csak 1963-ban tört meg, amikor minden újságban megjelent, hogy Székely Mihály operaénekes temetésén Pethes Sándor a Fészek Klub és a Fehér Hollók nevében búcsúzott az elhunyttól. Egy évvel később, 1964. augusztus 17-én pedig arról írt az Esti Hírlap, hogy feltámadt a Fehér Hollók társasága, s megünnepelte Szendrő József ötvenedik születésnapját. A következő évben, 1965. április 16-án, a hagyomány szellemében, ismét nagypénteken találkoztak. Már nem követték szigorúan az egykori a szabályzatot: a házastársak is jöhettek. A Film, Színház, Muzsika című hetilap 1981. június 13-án megjelent tudósításából kiderül, hogy a „Hollók kéthavonta találkoznak mind a mai napig. Százan vannak, de folyamatosan érkezik soraikba az utánpótlás. A tagok színészek, írók, festők, szobrászok és hírlapírók. A társaság dísztagja a kiváló festőművész özvegye, Hermann Lipótné, ügyvezetője Kolozsvári Andor író. Legutóbbi összejövetelükön […] is sokan megjelentek, többek között Csákányi László, Hermann Lipótné, Gábor Móric, Szabó Gyula, Radványi Géza, Rodolfo, Pethes Sándor, Kolozsvári Andor, Búza Barna, Pataky Jenő.”

Kolozsvári Andor halála után Pataky Jenő lett a társaság lelke, ő kezdeményezte azt, hogy az évad végén tegyenek hajókirándulást Szentendrére. Cenner Mihály színháztörténész, aki Pataky után lett a Fehér Hollók elnöke, 1998-ban a Reform című lap április 21-én kiadott számában elmondta, hogy nemcsak ez fűződött elődjéhez, a társaság „szertartásrendje” is teljesen átalakult: „A tagság negyedévente találkozik egymással, a tavaszi alkalom pedig virágvasárnap délelőttjére esik. A nagypénteki dáridózást ugyanis több katolikus tag nehezményezte. A virágvasárnap külön apropója, hogy a századforduló körül e napon volt Pesten a színészvásár, ahol a színigazgatók és a szerződésre áhítozó színészek találkoztak.”

Talán még ma is kirepülnek a hollók, jóval szűkebb körben, ám évek óta semmit sem hallani róluk. Annak idején Nyáray Antalról beszéltek úgy, mint az utolsó pesti bohémről. S vajon ki volt az utolsó igazi Fehér Holló? Talán a 2010-ben elhunyt Búza Barna szobrászművész, aki 1981-ben elkészítette a Fehér Hollók emlékplakettjét…

Gajdó Tamásszínháztörténészírása

Köszönet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetnek!

Forrás: PIM-OSZMI