Horváth János Antal: „Itt és most színházi vérfrissítésre van szükség”
2021. június 29., kedd 06:37
Író (egyebek mellett a Szép csendben című film egyik forgatókönyvírója) és rendező. Plusz gyakran saját maga fordítja le az általa rendezett darabokat is, így lesz ez a nyáron bemutatandó Árvák esetében is, amelyben felesége, Lovas Rozi mellett két barátja, Molnár Áron és Lengyel Tamás is szerepel. A 24.hu annak kapcsán kérdezte, hogy megpályázta a Pinceszínház igazgatói posztját.
A teljes interjú ITT érhető el.
Megpályázta a Pinceszínház igazgatói posztját. A terveiről szólva úgy fogalmazott: „Nekem a londoni Royal Court működése volt a fő gondolatindító inspiráció. Ez a színház új drámákat hoz létre, fiatal alkotók koprodukcióit hívja életre, és megmutatja, hogy a friss címekkel is be lehet hozni évente 120 ezer nézőt. És ennek a 120 ezernek nagy része fiatal felnőtt, akik azért mennek színházba, hogy valami vagány és jelenidejű élményt kapjanak. Hogy valami hasson rájuk, sokkolja őket, de nem azért, mert durva vagy vulgáris, hanem mert felismerik benne önmagukat.
Ma a színháznak a Netflixszel kell felvenni a versenyt, ezért azzal kell őket megnyerni, amit egyedül a színház tud.
A közösséggel, azzal, hogy megmutatjuk, nincsenek egyedül. Én legalábbis egy ilyen színházat szeretnék.”
„Az, hogy nagyszínpadon, kreatív munkát megteremtő infrastruktúrával rendezhessen egy huszonéves, nagyon keveseknek adatik meg. Általában a pályakezdő rendezőknek két útja van: pályáznak – az egyébként csodálatos – Staféta-pályázatra, ahol vagy nyernek, vagy nem, illetve jó esetben egy-kétmilliós NKA-támogatásból kell egy előadást létrehozniuk. Szuper, hogy legalább ennyi van, de az ezután következő szívességek és kompromisszumok sorozata igazán demoralizáló tud lenni. (…)
„Ha újrarendezzük százezerszer a Macbeth-et, az kevéssé szolgálja az élő kultúra előrelépését.
Ha viszont elkezdünk a mai magyar valóságról írni, akkor kéne egy hely, ahol ennek tere van, ahol tudunk magunkról és egymásról beszélni. Valóban van benne egy ilyen generációváltási szándék, ezért is része a pályázatomnak egy mentorprogram, amiben fiatal alkotók az adott próbafolyamat alatt tudnak konzultálni tapasztaltabb művészekkel vagy színházi szakemberekkel. Igen, egy határozott generációváltás a cél, mert itt és most színházi vérfrissítésre van szükség. Ezt nem csak úgy lehet véghez vinni, hogy meghúzunk egy határt, és akkor most mi jövünk. Hanem úgy is, hogy ebben segítenek minket a tapasztaltabb alkotók, hiszen nekik is érdekük, hogy egy sokszínű színházi élet jöjjön létre. Több mint 30 művész biztosított minket arról, hogy részt vennének mentorként a programban, köztük Udvaros Dorottya, Máté Gábor, Cserhalmi György és Pintér Béla.”
Őrködött, többször is kiállt az egyetem mellett. Arról szólva, hogy élte meg az SZFE-vel történteket, kifejtette: „Nagyon rosszul. Nehezen. Ez a fajta politikai térfoglalás a magyar ember ingerküszöbét már nehezen éri el, de a személyes érintettség és az elhangzottak miatt nagyon megviselt. Nekem annyi jó élményem van az egyetemről. Persze nagyon sok nehéz pillanata is volt, de a sokszor számon kért nyitottságot a saját bőrömön tapasztaltam meg. Katolikus neveltetésű gyerekként vettek fel, és szó se volt róla, hogy bármilyen identitásra akartak volna nevelni, inkább segítettek megtalálni önmagam. Ennek hatására kezdtem el katekumen közösségbe járni huszonévesen, mert elkezdett érdekelni a saját hitem, a viszonyom a környezetemhez, a helyem ebben világban. Arra tanítottak, hogy legyek mindig kíváncsi, és soha ne elégedjek meg azzal, ha valami csak jó. Ezek után nagyon nehéz volt ezeket a rágalmakat bárhol elhelyezni magamban. Remegő kézzel olvastam a híreket, hogy mit tudok én csinálni? Semmit. Tehetetlenség. Tudtam, hogy felmegyek oda a tetőre harminc percre őrködni, és azt érzem, hogy tettem valamit. Nem tudtam mást csinálni. És ez a saját lelkiismeretemet nyugtató kiállás ér valamit? Talán igen.
Talán a pinceszínházas pályázat az én demonstrációm”
– fogalmazott az alkotó.
A kérdésre, a Magyar Színházból való eljövetelének van-e ehhez az ügynek köze, azt felelte: „Azt hiszem, a bizalomvesztésnek van hozzá leginkább köze. (…)
A dramaturg státuszom sokkal kiterjedtebb volt, mint általában szokott, mélyen belefolytam a színház életébe, és azt éreztem, nem tudom ezt már úgy csinálni, hogy ne befolyásoljon, hogy van itt valamilyen politikai beágyazódás akarva-akaratlanul is. Lehet, hogy az én gyengeségem is, de nem tudtam szétválasztani ezt a kettőt.
Ugyanakkor nem csak ez volt a távozásom indoka. Elkezdtem sokat rendezni, és már nem éreztem a sajátomnak a dramaturg státuszomat, így amikor lejárt a szerződésem, nem hosszabbítottuk meg” – fogalmazott.