Horváth Lili, Jászai-díjas színésznő áprilisban mutatta be legújabb darabját, júniusban táborokat tartott gyerekeknek, majd egy csípőprotézis műtéten esett át, amelyet genetikai okokból és a munkája miatt is szükségesnek talált. A színpadi visszatéréséről is nyilatkozott a Deszkavíziónak.

Horváth Lili elsőként arról mesélt, miért volt szüksége műtétre: „Mi, színészek erőteljesen használjuk a fizikumunkat, és bár világéletemben mozogtam, tornáztam, ez sem mentett meg attól, hogy megússzam. (…) Igyekeztem töltődni, és minden olyan dolgot pótolni, amire a korábbi őrült tempóban nem volt időm. (…) Mama térdprotézist kapott pár hónappal korábban, így tudtuk egymást támogatni. Kértem, hogy valami vidám színű mankót vegyen, így a zöld mankó egyik fele nála, a másik nálam van. Jól nézhettünk ki, amikor így botorkáltunk. Nemcsak az erő, a pozitív szemlélet is családi vonás, mama sem úgy állt hozzá, hogy itt a vég, hanem úgy, hogy kell a műtét, mert várja a színház.”

A színésznő arról is mesélt, annak idején volt-e más opció az életáben, mint a színház:

„Azt mindig tudtam, hogy 8-tól 4-ig ülni egyhelyben, az nem az én világom. Igazi Ikrek jegyű vagyok, szükségem van a jövés-menésre, a társaságra, a folyamatos kommunikációra, a szabadságra. A szabadságtól ugyan sokszor nehezebb, és kiegyensúlyozatlanabb a pálya, de cserébe lehet sok helyen, sokféle emberrel, sokféle munkát végezni. És tényleg igaz, hogy ahogy az ember a színpadra áll, minden problémáját elfelejti! Pont a műtét utáni hatodik héten volt az első fellépésem, nyűgösen ébredtem, sántikáltam, izgultam, hogy na, ebből, hogy lesz ma előadás. Majd színpadra álltam, és olyan áttörés történt, annyi adrenalin szabadult fel bennem, ami biztos, hogy segített a gyógyulásban is.”

Korábban tagja volt a Budapesti Kamaraszínháznak, ahol emlékezetes előadásokat játszott, például a Haramiákat és a Macbeth-t. Azóta, hogy a színház bezárt, szabadúszó lett, ami lehetőséget ad számára, hogy sokféle projekten és kollégával dolgozzon, de néha vágyik egy stabilabb közösségre: „Nagyon alkalmazkodó típus vagyok, emiatt sok helyen el tudom magam képzelni. De pár év múlva ötven leszek, és sokan vagyunk ebből a korosztályból, viszont kevés a szerep. Óriási szerencsefaktor is kell a pályához, hogy kinek, mikor jutsz eszébe.”