Kiss Manyi (Magyarlóna, 1911. március 12. – Budapest, 1971. március 29.) Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes és kiváló művészre emlékezünk halála évfordulója alkalmából.
Kiss Manyi pályájáról:
1926-tól Kolozsvárott, 1928-tól Miskolcon, majd 1929 és 1932 között Szegeden játszott. Pályafutása kezdetén szubrett és komikai szerepeket alakított kiváló tánc- és énektudással. 1932 után egy ideig olasz artista férjével külföldi cirkuszokban lépett fel, de erre a “szerepkörre” hamar ráunt és 1934-ben Budapesten debütált, de állandó szerződést egyelőre nem kapott. Pályáját a Pódium kabaréban folytatta.
1935-ben, a Király Színházban egy „beugrással” alapozta meg fővárosi hírnevét. 1938-ban a Fővárosi Operettszínház szerződtette, de a közönség láthatta őt a Magyar Színházban, az Andrássy úti Színházban, az Erzsébetvárosi Színházban, a Márkus Park Színházban és a Vidám Színházban is. 1943-ban a Vígszínházba kapott meghívást. Ekkor már a budapesti közönség egyik kedvence.
A II. világháború után több budapesti színházban is hatalmas sikerrel lépett fel, de csak szerepekre szerződött – kényszerből, mert politikailag nem kívánt személy lett: valaki látta a fronton katonáknak énekelni.
1954-ben a Madách Színház oszlopos tagja lett és ezekben az években figyeltek fel drámai tehetségére (Kurázsi mama) is.
„Ettől kezdve szerepköre kibővült: a sokszor groteszk, tragikomikus színekkel jellemzett vígjátéki alakok mellett a drámai művek tragikus hőseit is eszköztelen játékkal, átütő erővel, hitelesen formálta meg.”
Sok pályatársa csodálta átváltozóképessége miatt, percek alatt képes volt átalakulni egy-egy szerep kedvéért. A Madách színházi szerződés véget vetett mellőzésének és az állami kitüntetések is „rátaláltak”. 1954-ben Jászai-díjat, 1957-ben Kossuth-díjat kapott, 1962-ben érdemes, 1964-ben pedig kiváló művészi címmel tüntették ki. Pályatársai csak az utolsó napokban értesültek halálos betegségéről. 1971. március 24-én hunyt el.
“Színészi alkotóereje költői emberismerete végigértelmezése nem termelt selejtet. Nagy alkotó volt operett-szubrettként, Csehov színpadi megtestesítőjeként, Sarkadi házmestereként egy stúdió-előadásban, vígjátékban, tragédiában, középfajú színműben. Mélyről eredt tragikomikuma özvegy Máknéj-ként Fejes Endre Vonó Ignácában, és a Brecht körül habzó skolasztikus viták idején Kurázsi mamaként shilleri hevülettel vonta kordéját, kevéssel a szubrett szerepkörből átigazolása után iskolajátékot teremtve az intellektuális erőből, anélkül, hogy sótlanná szikkasztotta volna háborúban hányódó gyermekeit az üzletért föláldozó markotányosnő tragikai alakját.” Összegzi pár sorban színészi játékának költőien tömör foglalatát Molnár Gál Péter.
“Ő volt a legszemtelenebb, leggátlástalanabb komika, aki habozás nélkül feláldozta a nőiességét a hatás kedvéért. Zseni, aki gond nélkül bevállalta a legnagyobb marhaságokat. Őrült ösztönlény, aki a ripacskodás végső határáig is elment. Pofozni, ölelgetni való rongybaba. Hamisítatlan gyári hülye. Kabos Gyula megtaszította a vállát, és ő egész apró testében kilengett. Saját magát kifigurázva vidéki színésznőt játszott, pipiskedett, vérig sértve affektált. Az arca egyszerre volt egy kisgyermeké, egy öregasszonyé és egy cerkófé.
Mesélték róla, hogy imádott telefonbetyárkodni, méghozzá hajnalban. A bombázások idején, amikor többeknek eszébe jutott, hogy elmezavart színlelve bevitetik magukat a bolondok háza biztonságába, ő volt az, aki tényleg el tudta hitetni magáról, hogy beteg.
Rátonyi Róbert, az akkor kezdő operettcsillag mondta, hogy amikor lámpaláza volt, Manyika mellé állt a takarásban, aki leguggolt, és felhúzta a szoknyáját, megvillantva hófehér fenekét. Miután felállt, egy csepp víz volt a padlón. Rátonyi röhögőgörccsel küzdve lépett ki a közönség elé, nem volt lámpalázas többé” – írta a színésznőről a WMN.
Bilicsi Tivadar története Manyikáról:
– Egyik hajnalban megszólalt a telefon a lakásomon. Álmosan emeltem fel a kagylót: „halló, ki beszél?” „Itt a telefonközpont beszél” – mondta egy női hang. „Halló, Bilicsi lakás?” – Igen! Mi tetszik?– kérdeztem dühösen. „Elnézést a korai zavarásért, de most még nincs forgalom, és csak ilyenkor tudjuk az állomásokat ellenőrizni. Engem jól tetszik hallani?” – Igen! – válaszoltam. „Akkor szíveskedjék a kagylóba mondani azt a szót: „marabu”.
Mondtam: marabu. „Szíveskedjék hangosabban mondani, nem lehet jól hallani!” Mondtam hangosabban: ma-ra-bu! Azt mondta erre a nő: „tessék letenni a kagylót, pár lépést távolodni a készüléktől és onnan jó hangosan bemondani, hogy „marabu!” Követtem az utasítását, aztán felkaptam a kagylót, és üvöltve kérdeztem: most már jó lehet érteni?
Erre azt mondja: „igen, nagyon jól. Csak azt nem értem, hogyha annyira marja a bú, akkor minek ordít, maga hülye ripacs?” Az utolsó szavakat már nem elváltoztatott hangon, hanem a sajátján mondta Kiss Manyi, és kacagva letette a kagylót. Persze másnap az egész színház rajtam röhögött, mert Manyika elmesélte, hogyan viccelt meg engem. Egy ideig Marabunak is hívtak a kedves kollégák.
De nem csak ez a történet bizonyítja, hogy Kiss Manyi nagy tréfacsináló volt. Az egyik ilyen elmaradhatatlan mókája a vacsorameghívással egybekötött, úgynevezett „tigriscsinálás” volt.
Manyika kint a konyhában alaposan bekormozta egy tányér alját. A tányérra pár darab süteményt tett és odatartotta a mit sem sejtő vendég elé. Kínálta, hogy egyen belőle ő sütötte. Az áldozatnak persze ízlett a remek sütemény. Ez alatt, Manyika a bal kezében tartott tányér fenekéről észrevétlenül a jobb keze ujjai végével letörölt egy adag kormot, aztán megkérdezte: „ízlik a süteményem? Neked sütöttem.” Azzal kedvesen megcirógatta a vendég arcát jobbról is, balról is. Újabb korom a tányérról: „nincs neked lázad?” – kérdezte, és megsimogatta a kérdezett homlokát kormos ujjaival. Ott állt szegény áldozat korommal összecsíkozott arccal. Valóban úgy nézett ki, mint valami őserdei tigris.”
(Forrás: Legendás komédiások, szerző: Kalmár Tibor)