KulisszaMácsai PálForgács PéterRadnay CsillaPokorny LiaBereményi Géza
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 25., hétfő

    Hudi László: “Hiába, a berlini fal, a határzár a fejekben még mindig áll”

    2020. július 21., kedd 07:31

    Hudi László rendező, koreográfus 1994-ben megalapította saját önálló társulatát, a Mozgó Ház Társulást, amely évi mintegy ötven előadását főleg külföldön játszotta. A magyar színjátszás történetében először, 2000-ben felléptek az Avignoni Fesztiválon, emellett előadásaikat a világ számos más országában és fesztiválján is játszották. Az alkotót a PRAE.hu kérdezte.

    A PRAE.hu interjúját ITT olvashatja.

    A felvetésre, miszerint az előadásai jól ismert dramatikus művekre, történetekre alapozva hoznak létre egy rendszert, amelyben gyakran az intermedialitásnak is hangsúlyos szerepe van, Hudi László elmondta: „Sokféle hatás működik egy előadás készítésekor, és ezeknek csak egy része irányul a közönség felé. Szerintem a hatásmechanizmus paradox dolog, minél mélyebbre jutok magamban és ezáltal az előadásban, annál nagyobb hatást érek el kifelé. A befogadásnak és a megértésnek rengeteg szerteágazó szintje van. Van egy spektakuláris réteg, ami minél habzóbb és csillogósabb, annál könnyebben talál utat a közönséghez. És van egy olyan réteg, ami inkább hosszútávon működik – legalábbis ebben bízik az ember. Azt gondolom, elsősorban az alkotóközösségnek kell valamilyen viszonyba kerülnie az anyaggal és általa önmagával, hiszen az alkotóközösség maga is befogadó. Az alkotás önmagamra való reflexió, amely folyamatot elsősorban nekem kell megértenem, még mielőtt a közönség elé kerül. Azzal kapcsolatban szkeptikus vagyok, hogy a közönséget lehet-e közösségként értelmezni, hiszen leginkább idegen emberek, akiknek semmilyen közük nincs egymáshoz, ülnek a sötét nézőtéren, a tömeg magányában”.

    Hudi László / Fotó: Pótszékfoglaló, Mihalicz Máté

    Arról is beszélt, milyen utakon juthat külföldre egy színházi alkotó: „Mi a Mozgó Ház Társulással úgy kezdtünk el turnézni, hogy amikor Magyarország belépett az Európai Unióba, lett egy politikai és kulturális érdeklődés, ennek kapcsán jött létre a Theorem színházi program is, ami úgy működött, hogy különböző nagy presztízzsel rendelkező európai színházi szervezetek, például az Avignoni Fesztivál, a Berliner Festspiele vagy a hamburgi Kampnagel összeálltak, és csináltak egy EU-s pályázatot. Végigjárták azokat az országokat, amelyek akkor léptek be az EU-ba, és válogattak. Magyarországról a Krétakört és minket választottak ki. Mi azt gondoltuk, hogy a magyarországi színházi rendszer és a színházról való gondolkodás nem tart lépést az európai környezettel, és ezt meg is erősítette az, hogy ránk esett a választásuk. Tehát mi annak idején nagyon szerencsés helyzetben voltunk, mert kiemelt érdeklődés irányult felénk.

    A fiataloknak ma hihetetlen kitartásra, önfeláldozásra van szükségük, mert mintha az átfogó befogadó gondolkodásmódokat felváltották volna a széttöredezett, sokszor személyes csatornák.”

    Miközben itthon sokan nem értették az előadásaikat, külföldön nagy sikereket arattak: „Alkotói szempontból én radikálisan, konfrontatívan gondolkodtam, ezt azért is volt, mert én a tánc és a színház határán szocializálódtam, ami nagyon elütött a többségi gondolkodásmódtól. Az ilyenfajta határhelyzetek pedig a konfrontációk helye, miközben ezekre a konfliktusokra semmilyen módon nem voltam felkészülve, hiszen természetes feladatnak tűnt, hogy megkeressem a határokat. (…) Az arány az volt, hogy amíg játszottunk ötöt Magyarországon, addig ötvenet külföldön. Ez hatalmas belső konfliktust is jelentett. (…) Persze nagyon jó érzés is felfedezni, hogy amit csinálsz, az nem hülyeség, hogy vannak emberek, határokkal és kilométerekkel elválasztva, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint te” – számolt be Hudi László.

    Arról, is beszélt, komoly baj, hogy nincs hosszú távú gondolkodás, nagyon nehéz olyan helyzetet kialakítani, ahol a társulat megengedheti azt a luxust, hogy befektessen önmagába, márpedig kutatás és fejlesztés nélkül a művészet sem tud lépést tartani a környezettel. 

    „A kommunikáció mellett nagyon sok múlik a kapcsolatok ápolásán. Muszáj nagyon erősen menedzselni a dolgainkat, csak az egy másik szakma, a menedzser általában nem esik egybe az alkotóval, és nagyon veszélyes is összetéveszteni azt, amit csinálok, azzal, amilyen képet alkotok róla. Menedzselni is csak akkor lehet, ha vannak források, egy menedzser nem fog elmenni egy független színház vagy alkotó mellé, hanem egy szoftvert fog képviselni. Így ördögi körré válik a folyamat. Mindeközben én hiszek abban is, hogy ha az ember kitartóan és következetesen csinálja, amit csinál, abban van egy olyan energia, ami kivirágozhat” – fejtette ki Hudi László.

    Meglátása szerint a színházban nem történt meg a rendszerváltás: „Az én nemzedékem ezt nem tudta keresztül vinni, pedig elég sokan tettünk bele energiát, de összességében nem volt fogadókészség.

    Hiába, a berlini fal, a határzár a fejekben nem omlott le, még mindig áll, sőt, újraépül. Vajon felnő-e egy olyan színházcsináló és színházlátogató generáció, ami kikényszeríti ezt? Olyanok, akik a határokat meg merik sérteni, hogy ledőljenek az ott álló falak.

    (…) Voltam a Független Színházak Szövetségének elnöke, ott voltam az első színházi törvény megszületésénél, amit egy hosszú, többéves előkészítő munka előzött meg, és úgy éreztem, összeállhat valami. Ehhez a folyamathoz jelentősen hozzájárultak az olyan társulatok, amelyek a nemzetközi szakmai közegben meg tudtak jelenni, tehát turnéztak. Ez azért volt fontos, mert ezek a sikerek szakmai sikerek is voltak, és ezek a társulatok ezeket az élményeiket visszahozták Magyarországra, ami szembesítette a magyar színházi szakmát saját provincializmusával, ami tarthatatlan állapottá vált egy idő után, bármennyire próbálták elkenni azt. Akkoriban a Szövetség lefedte tulajdonképpen az egész független közeget. Elindult egy párbeszéd arról, hogy kik vagyunk mi, mit csinálunk, hogyan tartjuk megvalósíthatónak azt, és mi kell hozzá, hogy csinálhassuk. Az emberek tevékenyen részt vállaltak abban, hogy a független színház emancipációja megtörténhessen, professzionális működése lehetővé váljon. De ez a nagyszerű energia is kényszerpálya volt, hiszen

    azért kellett külön független színházi struktúráról beszélni, mert a független színházi gondolkodás már akkor sem lehetett a magyar színházi struktúra szerves része, eltekintve egy nagyon rövid pillanattól.”

    A PRAE.hu interjúját ITT olvashatja.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -