A Vígszínházban játszik, könyvet ír, fotográfiákat készít, rádióműsort vezet. Hullan Zsuzsa, állítása szerint racionálisan-emocionális ember, aki bár sokat agyal dolgokon, mégis hallgat a megérzéseire. Egyfajta belső ablak kinyitása vezette a színház, az írás és a fotózás felé is. Az idei, a 40. Magyar Sajtófotó Pályázaton, a Mindennapi élet kategóriában első helyezést ért el Barátnők című fotójával. Ennek kapcsán kérdezte a Színházi 10 perc blogon Pifkó Szera.
A Barátnők című képe középpontjában egy ablak van, amely előtt két barátnőnek, a 94 éves Lizának – a Vígszínház színésznőjének – és a 91 éves Irmának – a Vígszínház fodrászának – sziluettje látható. Az ablak, az emberi lélek fényhez és Istenhez való kapcsolatát jelképezi. A kérdésre, neki milyen a kapcsolata a fénnyel és a fényt adó ablakokkal, Hullan Zsuzsa elmondta: “Nagyon szeretem mindkettőt. Az ablakokba tizenegy évvel ezelőtt estem szerelembe, amikor végigjártam a Caminót, ahol temérdek fotót készítettem omladozó, elhagyott, régi házak ablakairól, amik aztán az első, önálló fotókiállításomon fontos szerepet kaptak. Bármerre járok, amikor elmegyek egy ablak előtt, egy pillanatra bekukkantok rajta, és azonnal elkezd pörögni egy film a fejemben. Elképzelem, milyen körülmények között élnek ott az emberek, kik lehetnek, milyen kapcsolatban vannak egymással, minek örülnek, mit lehet a munkájuk, meg ilyenek.”
A felvetést, miszerint most az ablak szintén fontos szerepet kapott az életében, úgy nyilatkozott: “Hiszek a sorsszerűségben, abban, hogy működik valahol egy nagy rendezőelv és nekem fontos a párbeszéd közöttük és köztem. Sok jó képet csináltam Irmiről meg Lizáról, és valóban,érdekes, hogy pont egy olyan a fotót választottam, amin van egy hatalmas ablak. Ők olyanok számomra, mint az a fény, ami bejön azon az ablakon. Szeretem őket, jó velük lenni. Van bennük valami, ami a nagyszüleimre emlékeztet. (…) Látom magam előtt, ahogy nagymamám leemeli a tálat a kredenc tetejéről, és most is a számban érzem a frissen sütött bukta ízét. Valahogy ezt az érzést varázsolja vissza a szívembe Irmi és Liza, amikor velük vagyok. “
Fotó: Hullan Zsuzsa
Hullan Zsuzsa arról is beszélt, milyen út vezette a színészi pályára: “(…) Az El Caminón velem történteket elmesélő könyvben, a Bakancskoptatóban több helyen is írok arról, mennyire fontos és érdemes hallgatni arra, amit az a bizonyos belsőhang akar velem közölni. Még soha nem csalódtam, amikor nem hessegettem el, hanem megfogadtam és aszerint cselekedtem, amit mondott. A sorsszerűségről beszélünk, és azt hiszem sorsszerű, hogy színész lettem. Nem tudom miért, nincs rá magyarázat, egyszerűen így kellett legyen. Ahogy azt sem tudom megmagyarázni, miért kezdtem el fényképezőgéppel a kezemben pillanatokat megörökíteni. A színházzal, a coachinggal és a fotózással kapcsolatban is azt érzem, hogy velem megtörténnek a dolgok anélkül, hogy különösebben tervezném azokat. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell rengeteget dolgozni, mert naná hogy kell. Szeretek abban lenni, ami éppen történik velem és meggyőződésem, hogyha odafigyelek arra, amit a belső hang, a jobbik énem súg, akkor klassz dolgok történnek velem. Egyébként szerintem lassan érő típus vagyok, de nagyon bízom benne, hogy sokáig elállok, mint a jó befőtt. (…) A kíváncsiságom és a tettvágy persze nem hagy nyugodni, már bele is vetettem magam a soron következő kihívásokba.”