Az alábbiakban Sirkó Eszter zenész, színész írását olvashatják, egy személyes történetet oszt meg Huszár Zsoltról.

Huszár Zsolt pályájáról néhány sorban:

Huszár Zsolt 1992-95 között az RS9 Színház, 1995-től 2000-ig a Krétakör (alapítóként), 1996-97 között a kecskeméti Katona József Színház, 1997-től 2000-ig a debreceni Csokonai Nemzeti Színház, 2000-2002 között a tatabányai Jászai Mari Színház, 2003-tól haláláig az Új Színház társulatának tagja volt.

Több kisfilmben (Antik, Forgás, Szakítópróba, Ünnep, Odaát) és nagyjátékfilmben (Szabadság, szerelem; Lora; Budakeszi srácok; Intim fejlövés) és tévéfilmben (Keleti pu.) szerepelt, megjelent a MAB című websorozatban, az Amber Smith együttes Introspective című számának videoklipjében és gyakran szinkronizált is.

A 2011/2012-es évadban Coriolanus címszerepét és a Jadviga párnája férfi főszerepét játszotta volna. 2011. szeptember 17-én hajnali negyed 5-kor kerékpározás közben gázolta el egy villamos Budapesten, a Dohány utca és a Károly körút találkozásánál. A helyszínen életét vesztette. 40 éves volt.

HUSZÁR ZSOLT történet – Egy növendék emléke…

Elsősök voltunk. A kis görényeknek hívtak bennünket. Az Új Színház büféjében, a stúdiósoknak volt egy asztala a sarokban. Ők csak és kizárólag ott ülhettek, ha két óra között, vagy előadások alatt a büfében akartak elszívni egy cigit, vagy enni valamit, (utóbbi igen ritka volt). Ott tanultunk szöveget, ott sírtunk, ott nevettünk, annál az asztalnál (IS) pofoztam fel a kis Csuja Bencét ( Isten nyugtassa a lelkét neki is), ha az-az asztal mesélni tudna…

A lényeg az, hogy ha a három osztályból többen jelen voltunk, nyilván nem fértünk el egymás mellett, de igyekeztünk, mindig a sarokhoz közel “láthatatlanok” lenni, hogy jelenlétünkkel ne zavarjuk a művészeket, akikre nyálcsorgatva néztünk fel.

Hirtling Pista komor fejbólintással üdvözölt mindig, aztán ha két rohanás közben elkapott a folyosón elkapta vékony karomat és szorosan magához ölelt.

Márta István csendben a hátam mögé lopózott, miközben éppen kottát írtam és hegedűmmel a kezemben prüttyögtem valami lényegtelennek tűnő dallamot, amivel éppen küzdöttem, egy darabig állt a hátam mögött majd szó nélkül felemelte a ceruzámat az asztalról és pont ahol elakadtam, beírt egy tollvonást…” Ott”. Szájtátva bámultam utána, miután egy vesszővel megoldotta a futamot, amibe beletört az ujjam.

Pokornyi Lia akit a mai napig imádok és példaképként tekintek rá, alázatos, kedves mosollyal integetve üdvözölt minket és soha, SOHA! Még a gondterhelt időkben sem, vagy egy főpróbahét közepén, vagy egy premier napon…SOHA nem küldött arrébb minket, ha egy (most már) teljesen lényegtelennek tűnő szakmai kérdéssel álltunk elé. Ha csak fiatalságunkból eredő félelmeink gyűltek össze szemünkben és csorogtak le arcunkról , akkor is baráti öleléssel, mérhetetlen szeretettel ölelt át bennünket. Igazi mesterek….

Láthatatlanságunkat a következetesen egymás után meggyújtott cigaretta füstje biztosította. Mindig igyekeztünk meghúzni magunkat.
Kivételes alkalmak voltak azok, amikor Derzsi János belépett a büfébe és leült a saját nevét viselő székbe a pult mellé. Olyankor megnyílt a tér. Szándékosan felénk kiáltva köszönt nekünk “Jó reggeltet,, még akkor is, ha este 7 óra volt.

Széttárt karokkal, mosolyogva, ült le asztalához, jelezve, hogy aki szeretne hozzá csatlakozni, az bátran megteheti. Sosem tett különbséget elsős és harmadéves között. Egyszerűen ember volt és tudta, hogy szomjazunk a nagyok figyelmére. Néha csak egy ember volt elég bátor, szebb és jobb napokon az egész Stúdió egyszerre állt fel és gyűlt köré, hogy hallgassa a meséket színházról, életről, fiatalságról, bölcsességről, mindenről, ami az élet.

Huszár Zsolt is ilyen volt. A legtöbbször velünk evett, a közelünkben ült. A büfé matematikai közepén. Megnyitva a teret mindenki számára. Ha ők ott voltak, megszűntek a különbségek. 

Elsőéves vizsgára készültünk. Borzasztóan haragudtam rá. Volt egy bő két hónap, ami alatt teljes mértékben levegőnek nézett. Az első vizsgánk a “Se veled, se nélküled” nevet viselte, az életünkből kiemelt történetek, tapasztalatok alapján gyártottunk le jeleneteket, nyilvánvalóan volt benne minden, mi szem szájnak ingere. Az volt a lényeg, hogy a jelenet legyen reális. Életszagú. Legyen benne titok. És nyilván legyen hiteles.

Emlékszem, hogy nagyon a vége felé jártunk a próbaidőszaknak. Már mindenkinek volt 3-4-5 erős megmozdulása. Nekem egy sem. Minden órán bemutattam neki 2-3 jelenetet, és egyetlen szóval véleményezte csak: “NEM”.

Fogytak az ötleteim. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy igazából mit akar ez a “NEM” jelenteni. Ha kérdeztem, nem válaszolt. Arrébb ment, került engem, rám sem nézett. Egyszer, amikor már minden nap kétszer tettem fel neki a kérdést, hogy “MIÉRT NEM?” …egy fél mondatot morogva odabökött nekem, hogy “Nem elég..keress tovább”.

Ott volt végem. Fogalmam sem volt, hogy mit akar, mit vár tőlem. Dühös voltam, hisztiztem, hogy miért nem hagy már békén és miért nem fogad el egyetlen ötletet sem tőlem. Teljes kétségbeesésben voltam és hiába ültem le mellé a büfébe, hiába kaptam el az akkor még törzshelyünknek számító Sirályban.. került engem és nem állt szóba velem.

Egyik reggel másnaposan, kisírt szemekkel gurultam le a matracomról és döntöttem…

“Zsolt ha neked ez kell, hát legyen. Megkapod.”

Két nap múlva mesterség óra. Megkértem Böröndi Bencét, hogy segítsen. A legtehetségesebb fiúnak tartottam a felsőbb évesek között ( bocs mindenkitől ). Ámulva néztem alázatát és tehetségét, rajongtam érte.
Még ma is.

Megkértem, hogy játszon el egy apát, aki részegen kérdezi ki a lányát a Színművészeti Egyetemre szánt anyagából. Bence nagyon okosan azt tanácsolta, hogy Tóth Árpád: Meddő órán című verse legyen az, amiből ő “feleltet” majd engem. Tökéletes volt. Egy teljes délelőtt alatt megírtam a jelenetet és Bence olyan tökéletességgel hozta a figurát, hogy görcsbe rándult a gyomrom. Bemutattuk Zsoltnak másnap.

“Ez lesz az első felvonás vége! Következő?”

A másik jelenetem, egy párkapcsolati válságban élő két fiatal, akiknek nem sikerül összehozni egy babát. Egy erotikus entyem-pentyemmel indult a jelenet, persze imitálva, ruhában, a nézőtérnek háttal, úgy, hogy ha hátrahajtottam a fejem, akkor fejjel lefelé láttam a nézőket. 

Az lett a második engedélyezett jelenetem, és Zsolt két napig próbáltatta velünk. Állandóan cseszegetett, hogy lassú vagyok, elalszik a székben ülve, a jelenet nagyon fontos, kevés drámai hangsúly van a vizsgában, muszáj, hogy jó tempót fogjak. Nehezemre esett, mert alapvetően mindent a humor irányából formáltam és mivel nem tudtam rögtön megcsinálni azt, amit kért, közölte, hogy ha továbbra is ilyen rohadt lassú leszek, akkor el fog kezdeni különböző tárgyakkal dobálni.

4 órán keresztül próbáltuk a jelenetet. Néhány tollal és ceruzával kezdte. “ÚJRA”!!!!

Aztán fejbe talált egy vizes törülköző, az Édentől Keletre példány, először csak egy fél pár lábujjközös papucs, majd hamar jött a párja is. Bögre, kis csésze maradék kávéval, aztán vizsga előtt egy nappal elhajított két széket is dühében, azt már nyilván nem a mi irányunkba, de szó nélkül távozott. 

Másnap vizsga…
Zsolt az apáról készült jelenetem után csak megszorította a vállamat, de továbbra is ignorált.

A második jelenetem alatt, miközben a partneremmel “üzekedtünk” hátrahajtottam a fejemet és pont elkaptam Zsolt tekintetét, aki a világító pult mellett lóbált egy A4-es papír darabot, amire fejjel lefelé írta fel nekem, hogy “LASSÚ VAGY” , közben laza mozdulatokkal fenyegetett meg messziről mosolyogva egy csészével.

Fantasztikusan sikerült. Mindenki eljött. A színház összes színésze, az igazgató, a családom, akik pont a kamera alatt ültek. Apám szájából el is csíptem a felvételt hallgatva egy kósza mondatot az első jelenetem után:

“Éva …úgy néz ki, a lányunkból színész lett.”

Ünnepeltük magunkat. Másik példaképemmel, Petrik Andreával már többször is találkoztam, de a vizsga után úgy jött oda hozzám, hogy azt mondta:

“Most bemutatkozunk egymásnak, mint színész a színésznek. Petrik Andrea vagyok. Fantasztikus vagy! Gratulálok!”

Gáspár Sándor olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem elájulok. 
Zokogtam.

De Zsolt nem szólt hozzám. Elmentünk a Fészek klubba és még 3 másik helyre ünnepelni. Mindenkivel elvonult. Rengeteget beszélt. Én egész este ittam és puffogtam, mert egyetlen szóval sem méltatott.

Azt tudom, hogy esett szó rólam is, mert valahányszor odament gratulálni neki valaki, mindig messziről mutogattak rám és engem nézve beszéltek valamiről. Hajnali fél 5- kor aztán megelégeltem az estét. Elképesztő düh tombolt bennem, nagyon haragudtam rá. Amikor már nem bírtam tovább, magamból kikelve mentem oda hozzá és Petrik Andreához, megszakítva egy beszélgetést és sírva üvölteni kezdtem vele…

ÉN: “ Hogy lehetsz velem ekkora szemét? Mindent megtettem, amit ember megtehet azért, hogy büszke legyél rám és elégedett. Mindenkivel beszéltél már, minden sarokba elvonulva. Mindenkit öleltél, mindenkivel ittál valamit. Én szétszabdaltam a lelkemet. A legsötétebb félelmemet raktam fel neked a színpadra. Mindent megtettem, amit csak kértél. Mondd meg nekem Huszár! Mit kéne még tennem ahhoz, hogy emberszámba vegyél és elmondd, mit rontottam el? MIÉRT NEM SZÓLSZ HOZZÁM ZSOLT?”

ZSOLT: “ Sirkó…te hülye! Tudhatnád már. A jót sosem mondom.”

Sirkó Eszter