A drámai sorsok megmutatásával erőt szeretnék adni és hitet szeretnék nyújtani az embereknek saját életük megértéséhez – nyilatkozta a Demokratának Huszti Péter Kossuth-díjas színész, a nemzet művésze, a Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusa, akit a közelmúltban a magyar művelődés fellendítéséért járó Magyar Corvin-lánccal tüntetettek ki.

„Sokkal több történt velem, mint amit egyáltalán el tudtam volna képzelni! Kicsit a hályogkovács bátorságával jelentkeztem annak idején a főiskolára. (…) Annak idején Várkonyi Zoltán fontos tanácsot adott nekem, amikor azt javasolta, hogy először a színész tanszakot végezzem el, és majd csak akkor kezdjek el rendezéssel foglalkozni, amikor már ismerem a színházi „közlekedési rendet”” – mesélte Huszti Péter, aki arról is beszélt, hogy fiatal korában nem nagyon tudott mit kezdeni a rajongással, zavarba hozták a szerelmes levelek, de most jólesik a szeretet.

„(…) Fiatalon nagyon sok hősszerepet játszottam, filmen főleg értelmiségi, búbánatos hősöket. Visszagondolva, az igazi kedvencek a hús-vér fickók voltak: Jágó, Zsigmond császár és Lucifer. Nagyon szerettem a karakteresebb szerepeket, azokat a férfiakat játszani, akik mindig az élet sűrűjében vannak. Mindazt, amit az életben nem mertem megtenni – tombolni, őrjöngeni, csalni -, ezekben a szerepekben átélhettem” – tette hozzá.

Arról szólva, hogy évek óta nem játszik színpadon, hanem a tanításban, a rendezésben és az írásban talál kihívást, kifejtette:
„Ötven éven át szezononként négy főszerepet játszottam. Ehhez a pályához fantasztikus hivatásszeretet kell, ami nem változott. Kell hozzá rengeteg erő, ami ma már kicsit kevesebb, és kell jó memória is. A szövegtanulással szerencsére soha nem volt gondom. A színészethez mindezek mellett nekem mindig kellett egy bizonyos biológiai izgalom is. Bár ez az izgalom az évtizedek során nem szűnt meg, valamelyest csökkent. Azokkal a szerepekkel, amelyeket eljátszottam, mindent elmondtam, amit el tudtam vagy el akartam mondani. Mindaz, amit most mondani akarok az életről, azt a rendezéssel, a tanítással és az írással tudom leginkább továbbadni. Úgy érzem, hogy olyan dolgokat kell elmesélnem, amiket csak én tudok.”

Huszti Péter úgy véli, az egész pályája ellentmondás: „Soha nem voltam színészalkat. Sokat küszködtem ezzel. Azt hittem, hogy a színpadot és az életet ketté lehet választani, de nem lehet. (…) A gyerekeink otthon nem színésznő anyukával és színész apukával, hanem az édesanyjukkal és az édesapjukkal éltek. Nekem ez egy óriási erőt adó hátország volt, enélkül, azt hiszem, nem bírtam volna. A színjátszás lelkileg, szellemileg és fizikailag is nagyon sokat követelt tőlem.”

A teljes interjú a Demokratában olvasható.