Nemrég megjelent „életregény-trilógiájának” harmadik kötete. Ennek kapcsán kérdezte az Origo Huszti Pétert.
A teljes interjú ITT olvasható.
“Amikor írni kezdtem az első kötetet, azt hittem: nehéz lesz egyes emlékek, régen elmúlt dolgok, személyek felidézése. Ám az emlékek megelevenedtek, előhívódtak, mint vegyszerbe mártott, megvilágított fotópapíron a képek. Éjszaka, munka közben meghallottam édesanyám egy-egy mondatát; vagy megláttam apámat, ahogy baktat lefelé a Trombitás úton. A kötetekben megjelenő egykori játszótársak, családom megidézett tagjai bennem élnek tovább, itt vannak körülöttem napra nap. Nem búcsúztatom őket, ahogy magamat sem. (…) Ma már távol vagyok a színpadtól, mégsem érzem ennek a távolságnak a fájdalmát. (…) Ami engem illet, ma is azt érzem, amit a négy évvel korábbi interjúnkban mondtam: nincs lelkiismeret-furdalásom, hiányérzetem, nem érzem úgy, hogy elmulasztottam volna valamit abból, ami ebben a nehéz hivatásban elérhető” – fejti ki Huszti Péter.
Kerényi Imre is „kiemelt” szereplője a kötetének. Szeretettel idézi meg, bár ő is részt vett a Madách Színház zenés karakterének kialakításában, a prózai művek háttérbe szorításában: “Az ő idejében kezdődött mindaz, ami Szirtes Tamás igazgatása alatt teljesedett be. De az átalakításban mindannyian részt vettünk. Szembesíthetne a ténnyel: furcsállhatom én, hogy felszorultunk a padlásra, de csak eljátszottam zenés művek főszerepeit is, részt vettem a csinnadrattában” – mondta Huszti Péter.
A kérdésre, van-e olyan története Pécsi Sándorról, amely nem fért a kötetbe, de példázhatja a rá gyakorolt hatását, elárulta: “Fiatal színész voltam még, húszas éveim elején, amikor a Gogol Éjjeli menedékhely című drámáját játszottuk a Madách Színházban. Pécsi Sándor volt benne Luka, a bölcs öreg vándor, én Vaszka Pepel, a tolvaj, aki jó útra akar térni. Vaszka tudja, hogy ez csak Isten segítségével jöhet össze, de a segítő kapcsán vannak bizonyos kétségei. Felmásztam a kemencére, és megkérdeztem az ott szunyókáló Lukát, Pécsi Sándort: „Idehallgass, öreg, azt mondd meg nekem, hogy van-e Isten?” Mai napig előttem van, most is, ahogy mesélem, ahogy Sanyi összehúzza résnyire azokat a kis gombszemeit, aztán iszonyatosan hosszú csend után, nagyon lassan és halkan azt mondja nekem: „Hát, ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs.” Más előadásában talán nem hat rám olyan erősen ez a mondat, de Pécsi Sándor mondta. Egész életemet végigkísérte, kihatott a magánéletemre, olykor a szakmában meghozott döntéseimre. Elgondolkodva a Pécsi Sándortól hallott mondaton, megértettem, hogy amiben hiszek, az jó eséllyel sikerülhet.”
A felvetésre, miszerint történetei alapján úgy tűnik: a honi színi világnak volt azért olyan korszaka, amelyben könnyebben mondatott ki az igazság, úgy felelt: “Az én generációm az idősebb korosztályok tagjaival is őszinte lehetett. Olyan kollégákkal, mint például Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Tolnay Klári. Persze vitáztunk is, általában rengeteget beszéltünk szakmai dolgokról. A Hamlet, a Csillag a máglyán, a Lóvá tett lovagok, vagy az Édes fiaim kapcsán, hosszan lehetne sorolni. Nem éreztünk késztetést, hogy elhallgassuk egymás előtt a gondolatainkat. Ez valamiért változni kezdett. Távolabb vagyok már a pályától ahhoz, hogy magyarázni próbáljam a miértet. (…) Mai napig felhívnak az egykori tanítványok, akiknek gyakran el kell mondanom: most kell vigyázni, most tartsatok ki, most kell okosan dönteni; nem feladni, eldobni magatoktól a hivatást. Meg kell győzni őket: lesz jobb. Hiszem is, hogy jobb lesz, ha például elmúlik ez a járványhelyzet. Akkor tudok biztatni valakit, ha hiszek abban, amit mondok.”