Október 19-én hetvenöt éves Bánsági Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Nemzet Művésze. Összeállításunkkal köszöntjük.

Orosz édesanyja ápolónőként egy hadifogolytáborban, a rácson át ismerkedett meg férjével. Csak ritkán és lopva találkozhattak, egy macska farkára kötött cetlin leveleztek, az asszony a háború végén kalandos úton követte párját Magyarországra. Ildikó csak a felvételi előtti napon merte otthon bevallani, hogy a színészi pályára készül, s legnagyobb meglepetésére anyja örömmel fogadta a hírt, csak akkor derült ki, hogy ő maga is szeretett volna színésznő lenni.

Pályafutását 1966-ban a Nemzeti Színház stúdiójában kezdte, majd felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1972-ben diplomázott. Még ebben az évben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, a következő évtől a József Attila Színház, 1976-tól a Vígszínház, majd 1987-től ismét a József Attila Színház tagja volt. 1990 és 1992 között a Nemzeti Színház társulatában játszott, 1992-től a Művész, majd a Thália Színházhoz kötötte szerződése, 1998 és 2013 között az Új Színház, majd 2013-tól újra a Nemzeti Színház tagja, napjainkban pedig szabadúszó.

Eredeti, ösztönös tehetsége, női bája drámában és vígjátékban egyaránt jól érvényesül. Több Shakespeare-darabban élvezhette alakítását a közönség: volt Katalin a Makrancos hölgyben, Beatrice (Sok hűhó semmiért), Hyppolita/Titánia (Szentivánéji álom), Viola (Vízkereszt vagy amit akartok). Szerepelt Abigélként a Salemi boszorkányokban, Zsuzsannaként a Jó estét nyár, jó estét szerelemben, Ilmaként a Csongor és Tündében, Almaviva grófnéként a Figaro házasságában, Szabó Magda Az ajtó című darabjában az írónőt alakította. Fellépett a Szigligeti és a Veszprémi Petőfi Színházban, valamint a Budaörsi Játékszínben is. A Nemzeti Színházban jelenleg is több darabban játszik: Az Isten ostorában a zárda főnöknője, a Csehov 6-os számú kórterem című drámája alapján készült 6-ban Darjuska, a Tóth Ilonkában a főhős anyja, az idén bemutatott Az ügynök halálában pedig Lindát alakítja.

Bánsági Ildikó a filmvásznon is számos emlékezetes szerepet formált meg. Bevallása szerint sokat köszönhet Szabó Istvánnak, aki 1979-ben rábízta Oscar-díjra jelölt filmje, a Bizalom női főszerepét, s ő élete egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta. A rendező később is számított rá, szerepelt az Oscar-díjas Mephistóban és az Édes Emma, drága Böbe című alkotásában is. Játszott Mészáros Márta Napló-sorozatának első három darabjában (Napló gyermekeimnek, Napló szerelmeimnek, Napló anyámnak, apámnak). Néhány további cím a gazdag pályából: Madárkák, Szikrázó lányok, Roncsfilm, Szalmabábuk lázadása, Na végre, itt a nyár!, A Rózsa énekei, Bolondok éneke, Szabadság, szerelem. A Para című krimi vígjáték egyik főszereplőjeként a spiritizmushoz vonzódó baráti társaság egyik tagját alakította. Számos tv-filmben és kabaréjelenetben is játszott, gyakran szinkronizál, jellegzetes, kissé rekedtes, ugyanakkor nőies hangját már sok világsztárnak kölcsönözte. Az utóbbi években több hangoskönyvben is megmutatta kiváló előadókészségét.

Művészi munkássága elismeréseként 1981-ben Jászai Mari-díjat kapott, 1996-ban “színházi- és filmszerepekben nyújtott kiváló alakításaiért” Kossuth-díjjal tüntették ki. 2009 óta a Halhatatlanok Társulatának tagja, 2010-ben a makói önkormányzat Páger Antal-díját vehette át, 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagjai közé választották. 2014-ben a Nemzet Művésze lett, és Prima Díjat, 2015-ben Arany Medál közönségdíjat kapott. Bánsági Ildikó gyermekei is a művészi pályát választották, fia zenész, Kata lánya szintén színésznő lett.

Színészet: Verset a mai napig nem merek mondani, ellenben ötödikes koromtól színjátszó szakkörös voltam. De a színészet nem tartozott a jövőképemhez, egyszerűen csak tetszett, az volt az álmom, hogy szív- vagy agysebész leszek. Csakhogy nem tanultam jól. Úgy gondoltam, ettől még lehetnék laboráns, dolgozhatnék szülészeten… Aztán, a felvételi kérelmek beadása előtti este belém hasított, hogy színésznő szeretnék lenni! Másnap közöltem anyámmal is, aki beleegyezett.

Egy reggel: Amikor egy reggel azt mondtam neki: „Anya, én a színművészetire szeretnék jelentkezni”, támogatott. Senki sem sejtette a családból, hogy az orvosi mellett oda is beadtam a jelentkezésemet. Meglepett, hogy anyukám nemhogy nem ellenezte, de végig mellettem állt – akkor is, amikor elsőre nem vettek fel –, és nem mondta, hogy tessék valami mást választani. Ő is, apám is mindent megnéztek, amiben szerepeltem.

Versenytáncos: Versenytáncos voltam a Budai Táncklubban, oda is eljártak a kedvemért. Akkor indult a Savaria táncverseny, amikor nekem abba kellett hagynom a táncot, mert egy karácsonyi fellépést követően hideg Trabantban vittek haza, és mellhártyagyulladást kaptam. Lett egy folt a tüdőmön, egy hónapig feküdnöm kellett, és nem engedtek többet a parkettre. Volt egy udvarlóm, és ő sem akarta, hogy folytassam a táncot, én meg éveken át elsírtam magam, amikor megláttam a tüllruhámat a szekrény aljában, összegyűrve. Énekelni, táncolni egy csoda! Emlékszem, fantasztikus volt a Játékszínben a Mennyei hang, ami a legrosszabbul éneklő operaénekesről szól, és élőben kellett énekelnem az Éj királynőjét meg Lakmét!

Felvételi: Hársing Lajos meghallgatott a felvételi előtt, és azt mondta: maga nagyon tehetséges, de úgysem fogják felvenni, mert hülye! Nem tudom, mit értett ezen, ha csak azt nem, hogy verseket mondtam neki: felnéztem az égre és ordítva szavaltam. Persze, nem vettek fel. Aztán jelentkeztem a Nemzeti Stúdiójába, ahová szintén nem vettek fel, ám egy ügyelő szólt Major Tamáséknak, hogy bár nem tudja, tehetséges vagyok-e, de miután kisplasztikával foglalkozik, úgy látja, színpadra termettem. A Stúdióban nem éreztem jól magam, mert nem tudtam verset szavalni, de közben otthon, a cserépkályha tövében, monológokat gyakoroltam: Júliát, Az üvegcipő Irmáját, Andromachét… Amikor bejelentettem, hogy otthagyom a Stúdiót, Bodnár Sándor azt mondta: rendben, de szeretne négyszemközt meghallgatni. Este visszamentem, a házi színpadon elmondtam neki a Júlia-monológot, és ő azt kérdezte: Ildikó, maga eddig ilyet miért nem csinált? Mert nem kérték – feleltem. Na, attól fogva az egyik kedvence lettem.

Színművészeti: Eufóriában éltem, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy kérték, de hiányzott, hogy a sajátom, a személyiségem része legyen ez az egész. Aztán az egyik félévben Szinetár Miklós tartott órákat, és akkor átszakadt a gát, szárnyalni kezdtem. Nem is skatulyáztak be egyetlen műfajba se. Pedig Simon Zsuzsa mindenkinek megmondta, hogy milyen típus, ám amikor megkérdeztem, hogy én mi vagyok, azt felelte: te mindent fogsz játszani. Igaza lett! A groteszktől a tragédiáig mindent csinálhattam, filmen és színpadon is. És közben mindig azt kértem a Jóistentől, hogy adja meg azt a kicsike pluszt, amitől az adott színpadi vagy filmes jelenet valóban olyan lesz, amilyennek lennie kell. Hogy kiszakadjon belőlem.

Kaposvár, Vígszínház: A József Attila Színházba azért szerződtem, mert vonzottak a zenés darabok, megtanultam szaxofonozni, okarinázni, többféle hangszeren játszani. Akkoriban Kaposvár is vonzott, vonattal, majd Trabanttal jártam a premierekre, a kelléktárban pedig zokogtam, hogy szeretnék oda tartozni. És amikor esetleg mehettem volna, Várkonyi Zoltán – aki addig Julikának, Katikának, Évikének szólított – egy Szent Johanna előadáson rám köszönt, hogy jó estét Ildikó, a szünetben pedig megkérdezte: miért nem vagyok a Vígszínház tagja.

Plafon: Soha nem érzem, hogy itt a plafon, hanem inkább azt, hogy szeretnék minél több mindent kipróbálni – még most is. Boldogan jöttem a Nemzeti Színházba is, pedig nem ültem lapáton az Újszínházban sem. Velem csak úgy történnek a dolgok, és ez így jó. Mindig azt kértem a Jóistentől, hogy tudjak nyitott lenni.

Kilincs: Horvai Istvánért a világ végére elmentem volna. Szerette volna a Vígben velem megcsinálni az összes Csehovot, de megszületett a fiam, aztán pedig ő beteg lett, és meghalt. Igaz, egyszer játszottam vele a Platonovot, méghozzá Jaltában. Életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy ott lehettem Csehov nyaralójában, foghattam a ház kilincsét. Néha úgy érzem, még most is ott állok az ajtóban, és fogom azt a kilincset.

Színház, film: Ha csináltam valamit a színházban, már alig vártam, hogy jöjjön valami film. Amikor filmeztem, akkor meg már a színházat vártam. Ez egy állandó körforgás volt. Előadás után sokszor hullafáradtan mentünk vidékre dolgozni, mégis élveztük.

Szinkron: Borzasztóan felgyorsult a világ. Annak idején például az Annie Hall-t Kern Andrással másfél hónapon át csináltuk. Most pedig egy nap alatt be kell fejezni egy filmet.

Szövegtanulás: Mindig tanulok, másfél óra kell, hogy beérjek a színházba, az idő alatt is végig jár az agyam. A szerep is mellettem szokott lenni, amit éppen próbálunk. Az előadások előtt pedig átveszem az egész szöveget. Ahogy beszélek, nemcsak a szöveget, a gondolatot is kimondom. Az is előfordul, hogy évek múlva jönnek elő. Ez egy állandó folyamat. Szerintem csak úgy lehet megjegyezni a szöveget, ha tudom, miért mondom, és mi van körülötte. Nem hiszem egyébként, hogy befektetett munka nélkül lehet eredményt elérni.

Szerepek: Színészként mindent vállalok, de bármit nem. Volt olyan időszak az életemben, amikor különösebben nem válogathattam, mivel gondoskodnom kellett a családom megélhetéséről. Mégis elsősorban azokat a szerepeket vállaltam, amelyek új kihívást jelentettek, ha hozzáadtak valamit a pályám során elért eredményekhez.

Öröm: Mostában néha úgy érzem, mintha fogyna az öröm. Amikor pályakezdő voltam, megcsókoltam a színpadi deszkát, olyan boldog voltam, hogy színész lehetek. Arra is emlékszem, hogy éppen nem volt feladatom a színházban, de képes voltam Óbudáról beutazni a városba, és amikor senki nem látott, megsimogattam az épület falát: itt vagyok, holnap megint jövök!

Bodnárné: A Bodnárné után például mindig megkönnyebbülök, hogy túl vagyok rajta, igaz, előtte három napig arra készülök éjjel-nappal. Inkább előtte nehéz, utána leesik az a nagy kő a szívemről. De a KZ-oratóriumnál is be kell ugrani a mély vízbe. És utána olyan jó kijönni belőle.

Utolsó pillanat: Mindig elmegyek az utolsó pillanatig, általában sokkal tovább is, mint kellene. Utána viszont egy pillanat alatt felállok. Az utolsó pillanatig megadom a lehetőséget, hogy történjen valami. A Vígszínházban is már négy éve terveztem, hogy el kellene menni, amikor a Sevilla csillagában (amit vissza kellett volna adnom, még akkor is, ha soha nem adtam vissza szerepet), egy kritikus leírta, hogy semmilyen voltam. És ez betalált. Nehezen döntök, és ez a kritika akkor segített ebben.

Múlt: Nem sírom vissza a múltat, de nem biztos, hogy mindent el kell engednünk, ami régen létezett. Ami jól működött egykor, azt meg kellene tartanunk.

Királynő: Nekem a mai napig a Vígszínház a színházam. Majdnem belehaltam, amikor utoljára ment le a függöny. De mennem kellett, ha nem akartam még húsz évig „királynőként” állni a színpadon.

Nem: Sokáig nem mondtam nemet, ami baj volt. Pedig Fehér György figyelmeztetett, hogy ha nem figyelek, könnyen elmosolyogtatják a mosolyaimat, elsirattatják a könnyeimet, úgyhogy nem lehet mindent elvállalni. Én meg úgy gondoltam, hogy az igazgató, a rendező úgyis jobban tudja, hogy egy szerep nekem való-e vagy nem. Aztán rájöttem, hogy ez tévedés. Most már tudok szelektálni, csak azt meg nem feltétlenül fogadják el. Ráadásul, könnyen találnak mást a helyemre. Nem könnyű. Ha most lennék kezdő, hát, nem tudom…

Siker: Az igazi siker csak nagyon ritkán adatik meg az életben. Persze néha-néha a lelkem mélyén érzem, ha valami tényleg jól sikerült. De akkor is csak magamban mondom: ez megvan, ez rendben van, ez sikerült. Ezt megérzi a színész, ahogy a kudarcot is, csak nem beszél róla. Tapsolhatnak, gratulálhatnak, de pontosan tudja az ember, ha valami nem sikerült, nem olyan lett, mint lehetett vagy lennie kellett volna. Nagy titok a siker, de a sikertelenség is…

Oldalak: Tele van a puttonyom ezzel a jobb- és baloldali egymásra fenekedéssel. Vagy jó valaki vagy rossz, és kész. Úgyis a polgármester dönti el, hogy ki lesz egy színház vezetője, teljesen mindegy, hogy mit mondanak a szakmai bizottságok tagjai. Ezt az embertelenséget, ami most van, már nem bírom. Várkonyi Zoltánnál olyan mindegy volt, hogy ki ilyen, ki olyan. Erre, ami most van, rá lehet menni. Meghalunk, kihunyunk.

Rendezők: Azt nem szeretem, ha valaki felkészületlen, és csak fontoskodik, miközben össze-vissza instruál. De ha érzem a lényegi komolyságot, ha valakivel lehet kommunikálni, ha partnerként tudunk együttműködni, akkor elfogadom az utasításait. Ebben persze az is benne van, hogy én is elmondom a véleményem és ő is meghallgat. Ha kér tőlem valamit, végiggondolom az elképzeléseit. Megpróbálom megvalósítani, amit ki akar hozni egy jelenetből. Ha elakadok, mert valamit nem értek, akkor megkérdezem, hogy is van ez? Ő a karmester, én a hegedű vagyok – és egyben a hegedűs is! Ahogy vezényel, úgy muzsikálok, de tőlem is függ, miképpen szólal meg a hangszer.

Kegyelmi pillanat: Nem tudhatjuk, hogy meglesz-e ez a kegyelmi pillanat. Jó esetben igen, és akkor az ember reggelig ül otthon, megiszik egy-két sört, és azt hajtogatja, hogy Istenem, megcsináltam, köszönöm. A színházban több idő van rá, mint egy forgatáson, hogy a próbák alatt megszülethessen valami. És azok a legszebb pillanatok, amikor megérzem, hogy rátaláltam egy útra, amin el lehet indulni.

Rengeteg gyönyörűség vesz körül: Szeretem nézni, ahogy a madarak az itatómban fürdenek, és csámcsogják a magokat, amiket a gazdaboltban vásárolok nekik. Ültetem az árvácskákat az ablakba, szedem össze a lehulló körtét. Van egy kis kandallóm, begyújtok, és ropog a tűz. Egy kis hídon kell bejönni a házamba, ennek ellenére nem vagyok elzárva a világtól, pont ez a jó benne. A Dera-patak folyik előttem, és a patakpartot meg a hidat is rendben kell tartani. A kövekből surranókat építettünk a vízbe, oda jönnek a kacsák, ott úszkálnak a vadlibák, a halacskák. El vagyok ájulva, amikor tavasszal a legnagyobb szemétdomb tetején is kinyílik egy-egy virág. A növényt furcsa módon nem érdekli, hol van, csak teszi a dolgát: virágzik. Amikor az ember fiatalabb, akkor ezeket még nem veszi észre, de amikor kicsit lelassul, akkor rácsodálkozik a világra. A lányom (Gáspár Kata színművész – a szerk.)is szeret kertészkedni. Ma elmegyünk tököt venni, megfaragjuk, és közben életünk első bográcsgulyását is megfőzzük. 

Fentről: Rendkívüli, az életben nagyon ritkán előforduló pillanatok, amikor fentről kapsz valami segítséget. A színpadon mindennap ugyanúgy kéne teljesíteni, de hol így, hol úgy sikerül. Filmforgatásokon mindig van egy katartikus pillanat, amiért imádkozol, hogy adja meg a Jóisten. Hogy ne ismételjem önmagam vagy történjen valami rendkívüli. És amikor egyszer csak megérzed, hogy jön ez a szál – amit szavakkal nem lehet kifejezni –, akkor felszabadul a lelked, a tudatod. Az valami olyan csúcspont az életben, ami után ha hazamész, még nem fekszel le, hanem üldögélsz egy darabig, hogy ne múljon el az a nap, mert kaptál valamit, és mást nyújtottál, mint addig bármikor. Közben ezek a nagy pillanatok néha annyira meg is gyötrik az embert! Előfordult, hogy elrohantam, és sírva azt mondtam Fehér Gyuri rendezőnek: soha többet nem akarok ilyet átélni. Aztán persze alig vártam, mikor jön az új, szép és gyötrelmes kihívás. Ilyen idealista szőke maradtam, aki rajong, és megpróbál utakat keresni.

Forrás: MTI, Színház.org, Nemzeti Magazin, Kultúra.hu, 7óra7, Kultúra.hu