Bő tíz évvel ezelőtt mutatta be a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Béres Márta One Girl Show című előadást Urbán András rendezésében, Béres Márta előadásában, amit ebben az évadban még két alkalommal láthatunk az Átrium színpadán.
Béres Márta estje egy csodálatos vajdasági színésznő életének részleteit meséli el, a női lét sokszínűségét és viszontagságait lebilincselő humorral és teli energiával tárja elénk. Az előadás kapcsán Béres Mártával beszélgettünk.
Hogy emlékszel vissza, milyen szakaszában tartott a szakmai életed, amikor megszületett az előadás gondolata?
Béres Márta (BM): Akkor az életemben eljutottam egy olyan pontra, hogy azt éreztem, nem találom azt a teret, ahol kijátszhatom mindazt, ami felhalmozódott, összegyűlt bennem az évek során. Nagyon kerestem valamit, amin keresztül ezt mind megfogalmazhatom és kiadhatom magamból. Szerettem volna a szakmai létezésemben egy lépcsőfokot feljebb lépni. Ezt jeleztem az akkori igazgatómnak, Urbán Andrásnak, ő azt mondta: rendben, dolgozzunk ezzel, csináljunk egy előadást. Azt javasolta, ne használjunk ehhez semmilyen írott szöveget, építsük fel, írjuk meg mi az előadás anyagát is.
A munkafolyamat elején kitaláltunk egy párhuzamos identitást, egy nőt, akibe belesűríthetjük mindazt, amit ebben az előadásban el szeretnénk mondani. Pontosan nem emlékszem már, hogy neveztük, talán Borbély Máriának, hogy azért megmaradjanak az én nevem kezdőbetűi. Majd András egy ponton arról kezdett el beszélni, hogy szerinte az lenne a legbátrabb, ha a saját nevemen játszanám – persze nagyon sok torzítással és kitalációval –, de tulajdonképpen az a legtisztább, ha saját magamat adom, egy az egyben.
Visszagondolva bátor lépésnek tartod, hogy olyan fiatalon egy ennyire őszinte önvallomással, egyedül kiállj a színpadra?
BM: Igen, sőt, nem is bátornak, hanem inkább vakmerőnek nevezném, és ennek van egy kis negatív felhangja. Az akkori fejemmel nem tudtam, hogy mi lesz ebből, hogy ez mivé növi ki magát. Nem mértem fel, hogy minden egyes előadás mekkora harc lesz a számomra. Valószínűleg azért volt hozzá bátorságom, mert nem tudtam, hogy mi vár rám. De ma, így 38 évesen, azt hiszem nem vinném ilyen mértékben a bőrömet a vásárra. A húszas éveiben az ember a szakmájában nem biztos, hogy kíméletesen bánik önmagával, hiszen feszegeti a határait, látni szeretné, hogy meddig tud eljutni. Én azt hiszem, hogy ma már sokkal kíméletesebb, szeretőbb vagyok magammal, mintsem, hogy ilyen helyzetbe hozzam magam.
Milyen alapgondolatok mentén épült fel a darab?
BM: Az alapgondolat az volt, hogy felmutatunk egy lányt, adott esetben engem, Béres Mártát, és az ő életén keresztül reflektálunk a körülöttünk lévő, aktuális problémákra, jelenségekre. Én egy Szerbiában élő magyar lány vagyok, egy nő, aki éppenséggel színész, akkor a húszas éveimben jártam, és körbejártuk, mik azok a témakörök, amiket ez érint. Ilyen volt a nők helyzete a színházban, a nők és férfiak közti viszonyrendszer, a nemzeti identitás, az anyagiságunk tabuja, a halál tabuja, az önfejlesztés. Kíváncsiak voltunk, hogy vajon az ember meddig képes eljutni a személyes fejlődésében. Nagyon sok mindent érinthettünk, ezért is volt izgalmas.
Milyen utat járt be azóta a produkció?
BM: A produkció a századik előadásához közeledik, ezalatt a tíz év alatt voltunk Montenegróban, Romániában, Boszniában, Szlovákiában, Magyarországon. Eljutottunk odáig, hogy már érdemben tudom szerb nyelven játszani ugyanúgy, ahogy magyarul.
Nagyon sok jó és sok fájdalmas élményt kaptam ez idő alatt, de mindennel együtt ez a több, mint tíz év számomra egy nagyon nagy színésziskola volt. Én azt hiszem, hogy az összes eddigi színházi munkám közül ezen a produkción keresztül tanultam a legtöbbet a szakmámról és önmagamról.
Nem sokat változott az előadás váza, a szakmai és a magánéletemben viszont sok minden történt, velem is eltelt több mint tíz év, szabadúszó lettem, megszületett a két gyermekem… Ennyi idő elteltével az ember már másképp mond ki mondatokat, és máshova kerülnek a hangsúlyok.
Minden érvényes ma is, amit akkor ebben gondoltál?
BM: Sőt, érvényesebb is! Például az előadás már létezett, amikor a #metoo mozgalom elkezdődött, amivel a darabban már erősen foglalkozunk, miközben ezt addig soha nem mondtuk ki ennek az előadásnak a kapcsán. A darab megelőzte azt. Most jutottunk el oda, hogy felzárkózunk mi is oda, hogy most már nevet tudunk adni neki.
A próbafolyamat alatt érezted magad kiszolgáltatott helyzetben, élted meg úgy, hogy ez neked túl megterhelő, túlságosan kiadod magad?
BM: Persze, sokszor volt ilyen. Többször bele is gondoltam abba, hogy lehet, ez nem volt túl egészséges és okos ötlet, hogy én egy ilyen dolognak kiteszem magam. Sokáig nem is tudtam felnőni a feladathoz. A bemutatót egyáltalán nem fogadták jól, sok negatív visszajelzést kaptam.
Miket?
BM: Valamitől megpiszkálta az embereket. Valaki megkérdezte: „Azt hiszed, hogy őszinte vagy? Nem vagy az!”. A megboldogult édesapámmal van egy jelenetem, és valaki azt mondta nekem arról: „Nem hittem el neked, hogy te azt ott tényleg átérzed.” Furán dühösek lettek az emberek. Sok idő kellett, hogy legyen bátorságom, és higgyek benne, hogy ezt teljes odaadással tudjam játszani. Majd jött egy pont, amikor azt éreztem: na, most teljesen beleálltam. De ez az előadás nem úgy indult, hogy abszolút siker lesz, és majd tíz évet fut, száz előadást megél. Nem is gondolkodtam erről, nem is volt ezzel kapcsolatban sem pozitív, sem negatív elvárásom, de nehezen indult az útja.
Éltél meg később is az előadással mélypontokat? Amikor már sikeres volt?
BM: Minden alkalommal teljesen más ideg- és lelkiállapotban állok színpadra.
Mintha kilöknének egyedül a ringbe, és innentől kezdve hatvan percen keresztül nem lehet kimenni, bármilyen ütéseket kapsz. Eddig talán három olyan alkalom volt, amikor a közönséggel nem találtunk egymásra, nem tudtam rájuk kapcsolódni. Az szó szerint olyan volt, hogy nem tudtam utána talpra állni. Ülnöm kellett, annyira sok energiát kivett belőlem. Annyira személyes ez a történet.
Vannak részek, amik az én életem legmélyebb, nagyon fontos fordulópontjai, és az ember ott marad azzal az élménnyel, hogy mindent odaadott, és az emberek mégsem kellő érzékenységgel vagy empátiával reagáltak, eltartották maguktól, vagy megbotránkozást váltott ki belőlük. Ilyenkor nagyon nehéz ezt helyén kezelni. Majd pár nap elteltével, amint megfelelő helyre raktam magamban, mindig még inkább úgy éreztem, milyen jó volt, hogy ennek kitettem magam.
Gondolsz erre az előadásra úgy, hogy ez valahol egy terápia is a számodra? Mégha olykor negatív élményt is okoz, te abból – ahogy mondod – tudsz építkezni.
BM: Igen, én nem értem, hogy a művészek miért mondják azt sokszor, hogy az, amit csinálnak, az nem terápia. Szerintem minden művésznek minden alkotása abszolút terápia.
Amennyiben nem tartja el magától. Ez pont egy olyan előadás, amitől nem is tudod tartani a távolságot.
BM: És nem is akarom!
Az előadásnak mik azok az gondolatai, ami miatt ennyi idő elteltével is keresik, hívják?
BM: Azt hiszem, hogy elsősorban az, hogy nagyon sok minden olyanról beszél, ami az emberekből önreflexiót vált ki. Az előadásból két jelenetet említek példaként: az egyikben felolvasok egy listát arról, hogy egy hét alatt mit költöttem. Ez egy nagyon intim információ. És azt hiszem, hogy egy ponton a néző, ha eléggé nyitott, és nem ítélkező, elkezdi magára vonatkoztatni. Magának teszi fel a kérdést: „mi lenne, ha az én szemeteskosaramat borítanánk ki, és mindaz, ami onnan előkerül, azt az emberek látnák?” Egy másik jelenetben pedig elkezdem mesélni a jövőm, egy abszolút pozitív jövőről beszélek, amiben fantasztikus életem lesz, amit már nem lehet tovább cukrozni. Majd elmesélem a másik végletet, amikor minden nagyon rosszul alakul az életemben. Amikor az előadásban erről beszélek, a néző önkéntelenül is elképzeli a saját jövőjét.
Ezen túl azt gondolom, hogy tényleg abszolút nyitottsággal mindent odaadok magamból. És ha az emberben van emberség, akkor jól kezeli és hálás érte.
Az előadás milyen felismeréseket, összefüggéseket idézett elő benned? Hogyan hatott rád?
BM: Hosszú lista lenne, ha ezt mind felsorolnám. Két dolgot emelek ki. Az egyik a közönséghez való viszonyomról szól. Minden színész tart a közönségtől. Sokszor azzal palástolja, hogy azt mondja, nem érdekli, mit mondanak róla. Szerintem nincs színész, aki ne szeretne a közönséggel összekapcsolódni. Nekem ez az előadás hozta el a fordulópontot, amikor azt kezdtem el érezni, hogy nem kell félni. A fénytechnikus bekapcsolja a teremfényt, és én belenézhetek az emberek szemébe, és az se baj, ha visszautasítást kapok. Arra törekszem, hogy ezt mindig egy nagyon szép feladatnak éljem meg, hogy ez egy alkalom arra, hogy megtaláljam azt a lépést, amivel elérhetek a közönséghez. Ez nagyon nagy tanulság volt a számomra.
A másik nagyon érdekes felismerés, hogy a hétköznapok mennyire belopják magukat a színpadi létezésbe. A napi tapasztalás beépül az alkotásba.
Az előadásban megmutatod a női lét sokszínűségét, viszontagságait. A férfiak hogyan tudnak kapcsolódni?
BM: Úgy, hogy minden férfinak van egy anyja, talán egy párja, vagy van egy lánygyermeke. Innentől kezdve már nem kérdés. Én mindig azt gondolom, hogy elsősorban ember az emberrel kapcsolódik, ez mindent megelőz, és csak másodlagos a nemi, a nemzeti, a vallási identitásunk. Nem is szeretem azt a megkülönböztetést, hogy mi nők, csoportosuljunk egyfelé! Ahogy múlik az idő, egyre inkább abban hiszek, hogy nem a különbözőségeinket kell egymásban keresni, hanem azt, ami egy bennünk. Azt felismerni és azon keresztül megérteni egymást.
Fotók: Lakatos Péter
Előadja: Béres Márta, Koreográfus: Gazsó Tibor, Zenei szerkesztő: Urbán András, Rendezte: Urbán András
Az előadások időpontjai:
május 30., este fél 8
június 30., este fél 8 / Átrium